1 És lõn mikor a fõfarizeusok közül egynek házához ment szombatnapon kenyeret enni, azok leselkednek vala õ utána.

2 És ímé egy vízkóros ember vala õ elõtte.

3 És felelvén Jézus, szóla a törvénytudóknak és a farizeusoknak, mondván: Szabad-é szombat[nap]on gyógyítani?

4 Azok pedig hallgatának. És õ megfogván azt, meggyógyítá és elbocsátá.

5 És felelvén nékik, monda: Ki az közületek, a kinek szamara vagy ökre a kútba esik, és nem vonja ki azt azonnal szombatnapon?

6 És nem felelhetnek vala õ ellene semmit ezekre.

7 És egy példázatot monda a hivatalosoknak, mikor észre vevé, mimódon válogatják a fõ helyeket; mondván nékik:

8 Mikor valaki lakodalomba hív, ne ülj a fõ helyre; mert netalán náladnál nagyobb tiszteletben álló embert is hivott meg az,

9 És eljövén az, a ki mind téged, mind azt meghívta, ezt mondja majd néked: Engedd ennek a helyet! És akkor szégyennel az utolsó helyre fogsz ülni.

10 Hanem mikor meghívnak, menj el és ülj le az utolsó helyre; hogy mikor eljõ az, a ki téged meghívott, ezt mondja néked: Barátom ülj feljebb! Akkor néked dicsõséged lesz azok elõtt, a kik veled együtt ülnek.

11 Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.

12 Monda pedig annak is, a ki õt meghívta: Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat; nehogy viszont õk is meghívjanak téged, és visszafizessék néked.

13 Hanem mikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat:

14 És boldog leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza néked; mert majd visszafizettetik néked az igazak feltámadásakor.

15 Hallván pedig ezeket egy azok közül, a kik [õ vele] együtt ülnek vala, monda néki: Boldog az, a ki eszik kenyeret az Isten országában.

16 Õ pedig monda annak: Egy ember készíte nagy vacsorát, és sokakat meghíva;

17 És elküldé szolgáját a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak: Jertek el, mert immár minden kész!

18 És mindnyájan egyenlõképen kezdék magokat mentegetni. Az elsõ monda néki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy azt meglássam; kérlek téged, ments ki engem!

19 És másik monda: Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem!

20 A másik pedig monda: Feleséget vettem, és azért nem mehetek.

21 Mikor azért az a szolga haza ment, megmondá ezeket az õ urának. Akkor megharagudván a gazda, monda az õ szolgájának: Eredj hamar a város utczáira és szorosaira, és a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat hozd be ide.

22 És monda a szolga: Uram, meglett a mint parancsolád, és mégis van hely.

23 Akkor monda az úr a szolgának: Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejõni [mindenkit], hogy megteljék az én házam.

24 Mert mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat.

25 Megy vala pedig õ vele nagy sokaság; és megfordulván, monda azoknak:

26 Ha valaki én hozzám jõ, és meg nem gyûlöli az õ atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nõtestvéreit, sõt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.

27 És valaki nem hordozza az õ keresztjét, és én utánam jõ, nem lehet az én tanítványom.

28 Mert ha közületek valaki tornyot akar építeni, nemde elõször leülvén felszámítja a költséget, ha van-é mivel elvégezze?

29 Nehogy minekutána fundamentomot vetett, és elvégezni nem bírja, csúfolni kezdje õt mindenki, a ki látja,

30 Ezt mondván: Ez az ember elkezdette az építést, és nem bírta véghez vinni!

31 Vagy valamely király, mikor háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nemde leülvén elõször tanácskozik, hogy tízezerrel szembeszállhat-é azzal, a ki õ ellene húszezerrel jött?

32 Mert különben még mikor amaz távol van, követséget küldvén, megkérdezi a békefeltételeket.

33 Ezenképen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.

34 Jó a só: de ha a só megízetlenül, mivel sózzák meg?

35 Sem a földre, sem a trágyára nem alkalmas: kivetik azt. A kinek van füle a hallásra, hallja.

1 And it came to pass, when he went into the house of one of the rulers of the Pharisees on a sabbath to eat bread, that they were watching him. 2 And behold, there was before him a certain man that had the dropsy. 3 And Jesus answering spake unto the lawyers and Pharisees, saying, Is it lawful to heal on the sabbath, or not? 4 But they held their peace. And he took him, and healed him, and let him go. 5 And he said unto them, Which of you shall have an ass or an ox fallen into a well, and will not straightway draw him up on a sabbath day? 6 And they could not answer again unto these things.

7 And he spake a parable unto those that were bidden, when he marked how they chose out the chief seats; saying unto them, 8 When thou art bidden of any man to a marriage feast, sit not down in the chief seat; lest haply a more honorable man than thou be bidden of him, 9 and he that bade thee and him shall come and say to thee, Give this man place; and then thou shalt begin with shame to take the lowest place. 10 But when thou art bidden, go and sit down in the lowest place; that when he that hath bidden thee cometh, he may say to thee, Friend, go up higher: then shalt thou have glory in the presence of all that sit at meat with thee. 11 For every one that exalteth himself shall be humbled; and he that humbleth himself shall be exalted.

12 And he said to him also that had bidden him, When thou makest a dinner or a supper, call not thy friends, nor thy brethren, nor thy kinsmen, nor rich neighbors; lest haply they also bid thee again, and a recompense be made thee. 13 But when thou makest a feast, bid the poor, the maimed, the lame, the blind: 14 and thou shalt be blessed; because they have not wherewith to recompense thee: for thou shalt be recompensed in the resurrection of the just.

15 And when one of them that sat at meat with him heard these things, he said unto him, Blessed is he that shall eat bread in the kingdom of God. 16 But he said unto him, A certain man made a great supper; and he bade many: 17 and he sent forth his servant at supper time to say to them that were bidden, Come; for all things are now ready. 18 And they all with one consent began to make excuse. The first said unto him, I have bought a field, and I must needs go out and see it; I pray thee have me excused. 19 And another said, I have bought five yoke of oxen, and I go to prove them; I pray thee have me excused. 20 And another said, I have married a wife, and therefore I cannot come. 21 And the servant came, and told his lord these things. Then the master of the house being angry said to his servant, Go out quickly into the streets and lanes of the city, and bring in hither the poor and maimed and blind and lame. 22 And the servant said, Lord, what thou didst command is done, and yet there is room. 23 And the lord said unto the servant, Go out into the highways and hedges, and constrain them to come in, that my house may be filled. 24 For I say unto you, that none of those men that were bidden shall taste of my supper.

25 Now there went with him great multitudes: and he turned, and said unto them, 26 If any man cometh unto me, and hateth not his own father, and mother, and wife, and children, and brethren, and sisters, yea, and his own life also, he cannot be my disciple. 27 Whosoever doth not bear his own cross, and come after me, cannot be my disciple. 28 For which of you, desiring to build a tower, doth not first sit down and count the cost, whether he have wherewith to complete it? 29 Lest haply, when he hath laid a foundation, and is not able to finish, all that behold begin to mock him, 30 saying, This man began to build, and was not able to finish. 31 Or what king, as he goeth to encounter another king in war, will not sit down first and take counsel whether he is able with ten thousand to meet him that cometh against him with twenty thousand? 32 Or else, while the other is yet a great way off, he sendeth an ambassage, and asketh conditions of peace. 33 So therefore whosoever he be of you that renounceth not all that he hath, he cannot be my disciple. 34 Salt therefore is good: but if even the salt have lost its savor, wherewith shall it be seasoned? 35 It is fit neither for the land nor for the dunghill: men cast it out. He that hath ears to hear, let him hear.