1 Jaj! de árván ül a nagy népû város! Olyanná lõn, mint az özvegyasszony! Nagy volt a nemzetek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá lõn!

2 Sírván sír éjjelente, s könny [borítja] az orczáját! Senki sincs, ki vígasztalná, azok közül, kik szerették; mind megcsalták barátai, ellenségeivé lõnek.

3 Számkivetésbe méne Júda a nyomorúság és a szolgálat sokasága miatt! Ott ül õ a pogányok közt; nem talál nyugodalmat; valamennyi üldözõje utólérte a szorultságában.

4 Sionnak útai gyászolnak; nincsen, a ki ünnepnapra járjon; kapuja mind elpusztult; papjai sóhajtoznak, szûzei nyögnek, csak keserûsége van néki.

5 Elnyomói fõkké lettek; ellenségei boldogok! Bizony az Úr verte meg õt az õ sok bûne miatt; gyermekei rabságra mentek az elnyomó elõtt.

6 És elhagyta Sion leányát minden õ ékessége; fejedelmei olyanok lettek, mint a szarvasok, a melyek nem találnak eledelt, és erõtelenül futnak az üldözõ elõtt.

7 Emlékezik Jeruzsálem az õ nyomorúságának és eltiportatásának napjain minden õ gyönyörûségérõl, a melyek voltak eleitõl fogva; mert az õ népe ellenség kezébe esett és nem volt segítsége. Látták õt az ellenségek; nevettek megsemmisülésén.

8 Vétkezvén vétkezett Jeruzsálem, azért lett csúfsággá, minden tisztelõje megvetette, mert látták az õ mezítelenségét, õ maga pedig sóhajtoz és elfordul.

9 Szennye a ruhája szélén; nem gondolt a jövõjére; csudálatosan alásülyedt, nincs vígasztalója. Lásd meg Uram, az én nyomorúságomat, mert ellenség vett erõt [rajtam!]

10 Szorongató nyújtja kezét minden kincse után, sõt látta, hogy pogányok mentek be az õ szent helyébe, a kikrõl azt parancsoltad, hogy be ne menjenek a te községedbe.

11 Egész népe sóhajtoz, futkosnak a kenyér után, odaadják drágaságaikat az ételért, hogy megéledjenek. Lásd meg Uram és tekintsd meg, mily útálatossá lettem!

12 Mindnyájatokat kérlek, ti járókelõk: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom, a mely engem ért, a melylyel engem sujtott az Úr az õ búsult haragjának napján!

13 A magasságból tüzet bocsátott csontjaimba, és az hatalmaskodik bennök; hálót vetett lábaimnak; hátra vetett, pusztává tett engem; egész napon beteg [vagyok.]

14 Saját kezével rótta össze az én vétkeim igáját; ráfonódtak nyakamra; megrendítette erõmet; oda adott engem az Úr azok kezébe, a kik elõtt meg nem állhatok.

15 Rakásra hányta az Úr minden vitézemet én bennem; gyûlést hívott össze ellenem, hogy összetörje ifjaimat; sajtóba taposta az Úr Júda szûz leányát.

16 Ezekért sírok én; szemembõl, szemembõl víz folyik alá, mert messze távozott tõlem a vígasztaló, a ki megélesszen engem; fiaim elvesztek, mert gyõzött az ellenség.

17 Terjesztgeti kezeit Sion: nincs vígasztalója; szorongatókat rendelt az Úr Jákób ellen köröskörül; Jeruzsálem csúfsággá lett közöttök.

18 Igaz õ, az Úr, mert az õ szava ellen rugódoztam! Halljátok meg kérlek, mind ti népek, és lássátok meg az én bánatomat: szûzeim és ifjaim fogságba menének!

19 Kiáltottam azoknak, a kik szerettek engem de õk megcsaltak engem; papjaim és véneim a városban multak ki, a mikor étel után futkostak, hogy megéledjenek.

20 Lásd meg Uram, hogy szorongattatom, belsõ részeim megháborodtak; elfordult bennem az én szívem, mert bizony pártot ütöttem; künn fegyver pusztít, benn [minden] olyan, mint a halál!

21 Hallották, hogy sóhajtozom és nincs vígasztalóm; minden ellenségem hallotta veszedelmemet; örültek, hogy te [ezt] cselekedted. Hozd el a napot, a melyet hirdettél, hogy olyanok legyenek, mint én!

22 Jusson elõdbe minden gonoszságuk, és úgy bánj velök, a miképen én velem bántál az én minden bûnömért; mert sok az én sóhajtozásom, és beteg a szívem.

1 How doth the city sit solitary, that was full of people!

She is become as a widow, that was great among the nations!

She that was a princess among the provinces is become tributary!

2 She weepeth sore in the night, and her tears are on her cheeks;

Among all her lovers she hath none to comfort her:

All her friends have dealt treacherously with her; they are become her enemies.

3 Judah is gone into captivity because of affliction, and because of great servitude;

She dwelleth among the nations, she findeth no rest:

All her persecutors overtook her within the straits.

4 The ways of Zion do mourn, because none come to the solemn assembly;

All her gates are desolate, her priests do sigh:

Her virgins are afflicted, and she herself is in bitterness.

5 Her adversaries are become the head, her enemies prosper;

For Jehovah hath afflicted her for the multitude of her transgressions:

Her young children are gone into captivity before the adversary.

6 And from the daughter of Zion all her majesty is departed:

Her princes are become like harts that find no pasture,

And they are gone without strength before the pursuer.

7 Jerusalem remembereth in the days of her affliction and of her miseries all her pleasant things that were from the days of old:

When her people fell into the hand of the adversary, and none did help her,

The adversaries saw her, they did mock at her desolations.

8 Jerusalem hath grievously sinned; therefore she is become as an unclean thing;

All that honored her despise her, because they have seen her nakedness:

Yea, she sigheth, and turneth backward.

9 Her filthiness was in her skirts; she remembered not her latter end;

Therefore is she come down wonderfully; she hath no comforter:

Behold, O Jehovah, my affliction; for the enemy hath magnified himself.

10 The adversary hath spread out his hand upon all her pleasant things:

For she hath seen that the nations are entered into her sanctuary,

Concerning whom thou didst command that they should not enter into thine assembly.

11 All her people sigh, they seek bread;

They have given their pleasant things for food to refresh the soul:

See, O Jehovah, and behold; for I am become abject.

12 Is it nothing to you, all ye that pass by?

Behold, and see if there be any sorrow like unto my sorrow, which is brought upon me,

Wherewith Jehovah hath afflicted me in the day of his fierce anger.

13 From on high hath he sent fire into my bones, and it prevaileth against them;

He hath spread a net for my feet, he hath turned me back:

He hath made me desolate and faint all the day.

14 The yoke of my transgressions is bound by his hand;

They are knit together, they are come up upon my neck; he hath made my strength to fail:

The Lord hath delivered me into their hands, against whom I am not able to stand.

15 The Lord hath set at nought all my mighty men in the midst of me;

He hath called a solemn assembly against me to crush my young men:

The Lord hath trodden as in a winepress the virgin daughter of Judah.

16 For these things I weep; mine eye, mine eye runneth down with water;

Because the comforter that should refresh my soul is far from me:

My children are desolate, because the enemy hath prevailed.

17 Zion spreadeth forth her hands; there is none to comfort her;

Jehovah hath commanded concerning Jacob, that they that are round about him should be his adversaries:

Jerusalem is among them as an unclean thing.

18 Jehovah is righteous; for I have rebelled against his commandment:

Hear, I pray you, all ye peoples, and behold my sorrow:

My virgins and my young men are gone into captivity.

19 I called for my lovers, but they deceived me:

My priests and mine elders gave up the ghost in the city,

While they sought them food to refresh their souls.

20 Behold, O Jehovah; for I am in distress; my heart is troubled;

My heart is turned within me; for I have grievously rebelled:

Abroad the sword bereaveth, at home there is as death.

21 They have heard that I sigh; there is none to comfort me;

All mine enemies have heard of my trouble; they are glad that thou hast done it:

Thou wilt bring the day that thou hast proclaimed, and they shall be like unto me.

22 Let all their wickedness come before thee;

And do unto them, as thou hast done unto me for all my transgressions:

For my sighs are many, and my heart is faint.