1 Lelkembõl útálom az életemet, megeresztem felõle panaszomat; szólok az én lelkem keserûségében.

2 Azt mondom az Istennek: Ne kárhoztass engem; add tudtomra, miért perlesz velem?!

3 Jó-é az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját, és a gonoszok tanácsát támogatod?

4 Testi szemeid vannak-é néked, és úgy látsz-é te, a mint halandó lát?

5 Mint a halandónak napjai, olyanok-é a te napjaid, avagy a te éveid, mint az embernek napjai?

6 Hogy az én álnokságomról tudakozol, és az én vétkem után kutatsz.

7 Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz, még sincs, a ki kezedbõl kiszabadítson!

8 Kezeid formáltak engem és készítének engem egészen köröskörül, és mégis megrontasz engem?!

9 Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél engem, és ismét porrá tennél engem?

10 Nem úgy öntél-é engem, mint a tejet és mint a sajtot, megoltottál engem?

11 Bõrrel és hússal ruháztál fel engem, csontokkal és inakkal befedeztél engem.

12 Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed õrizte az én lelkemet.

13 De ezeket elrejtetted a te szívedben, és tudom, hogy ezt tökélted el magadban:

14 Ha vétkezem, mindjárt észreveszed rajtam, és bûnöm alól nem mentesz föl engem.

15 Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!

16 Ha pedig felemelkednék az, mint oroszlán kergetnél engem, és ismét csudafájdalmakat bocsátanál reám.

17 Megújítanád a te bizonyságidat ellenem, megöregbítenéd a te boszúállásodat rajtam; váltakozó és állandó sereg volna ellenem.

18 Miért is hoztál ki engem anyámnak méhébõl? Vajha meghaltam volna, és szem nem látott volna engem!

19 Lettem volna, mintha nem is voltam volna; anyámnak méhébõl sírba vittek volna!

20 Hiszen kevés napom van még; szünjék meg! Forduljon el tõlem, hadd viduljak fel egy kevéssé,

21 Mielõtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és a halál árnyékának földébe;

22 Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sürû setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sürû setétség.

1 Meine Seele verdreußt mein Leben; ich will meine Klage bei mir gehen lassen und reden von Betrübnis meiner Seele

2 und zu GOtt sagen: Verdamme mich nicht; laß mich wissen, warum du mit mir haderst!

3 Gefällt dir‘s, daß du Gewalt tust und mich verwirfst, den deine Hände gemacht haben, und machest der GOttlosen Vornehmen zu Ehren?

4 Hast du denn auch fleischliche Augen, oder siehest du, wie ein Mensch siehet?

5 Oder ist deine Zeit wie eines Menschen Zeit, oder deine Jahre wie eines Mannes Jahre,

6 daß du nach meiner Missetat fragest und suchest meine Sünde?

7 So du doch weißt, wie ich nicht gottlos sei; so doch niemand ist, der aus deiner Hand erretten möge.

8 Deine Hände haben mich gearbeitet und gemacht alles, was ich um und um bin; und versenkest mich sogar!

9 Gedenke doch, daß du mich aus Leimen gemacht hast, und wirst mich wieder zu Erden machen.

10 Hast du mich nicht wie Milch gemolken und wie Käse lassen gerinnen?

11 Du hast mir Haut und Fleisch angezogen, mit Beinen und Adern hast du mich zusammengefüget.

12 Leben und Wohltat hast du an mir getan, und dein Aufsehen bewahret meinen Odem.

13 Und wiewohl du solches in deinem Herzen verbirgest, so weiß ich doch, daß du des gedenkest.

14 Wenn ich sündige, so merkest du es bald und lässest meine Missetat nicht ungestraft.

15 Bin ich gottlos, so ist mir aber wehe; bin ich gerecht, so darf ich doch mein Haupt nicht aufheben, als der ich voll Schmach bin und sehe mein Elend.

16 Und wie ein aufgereckter Löwe jagest du mich und handelst wiederum greulich mit mir.

17 Du erneuest deine Zeugen wider mich und machst deines Zorns viel auf mich; es zerplagt mich eins über das andere mit Haufen.

18 Warum hast du mich aus Mutterleibe kommen lassen? Ach, daß ich wäre umkommen, und mich nie kein Auge gesehen hätte!

19 So wäre ich, als die nie gewesen sind, von Mutterleibe zum Grabe gebracht.

20 Will denn nicht ein Ende haben mein kurzes Leben, und von mir lassen, daß ich ein wenig erquickt würde,

21 ehe denn ich hingehe und komme nicht wieder, nämlich ins Land der Finsternis und des Dunkels,

22 ins Land, da es stockdick finster ist, und da keine Ordnung ist, da es scheinet wie das Dunkel?