1 Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ.2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.3 Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.5 Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.6 Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak.8 Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:9 A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.10 De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ?11 Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.13 Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!14 Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.15 Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.16 De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!17 Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez.18 Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;19 A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.20 Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt.21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.22 Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.

1 O homem, nascido da mulher, É de poucos dias e cheio de inquietação.2 Como flor nasce, e murcha; Como sombra foge, e não permanece.3 Sobre um tal abres os teus olhos? A mim me fazes entrar em juízo contigo?4 Oxalá que o puro pudesse sair do imundo! Não é possível.5 Visto que os seus dias estão contados, o número dos seus meses nas tuas mãos, E lhe tens demarcado limites intransponíveis.6 Aparta dele o teu rosto, para que descanse, Até que, qual jornaleiro, goze do seu dia.7 A esperança para a árvore, sendo cortada, é que torne a brotar, E que não cessem os seus renovos.8 Ainda que a sua raiz envelheça na terra, E o seu tronco morra no pó;9 Contudo ao cheiro de água brotará, E lançará ramos como uma planta.10 O homem, porém, morre, e fica prostrado; Expira o homem, e onde está?11 Como as águas se retiram do mar, E o rio se esgota e seca;12 Assim o homem se deita, e não se levanta: Enquanto existirem os céus, não acordará, Nem será despertado do seu sono.13 Quem me dera que me escondesses no Cheol, Que me ocultasses até que a tua ira tenha passado, Que após um tempo determinado, te lembrasses de mim.14 Se o homem morrer, acaso tornará a viver? Todos os dias da minha milícia esperaria eu, Até que viesse a minha dispensa.15 Tu chamarias, e eu te responderia; Serias afeiçoado à obra das tuas mãos.16 Agora, porém, contas os meus passos; Porventura não observas o meu pecado?17 A minha transgressão está selada num saco, E guardas fechada a minha iniqüidade.18 Mas o monte que se esboroa, desfaz-se, E a penha se remove do seu lugar;19 As águas gastam as pedras, As suas inundações arrebatam o pó da terra: Assim fazes perecer a esperança do homem.20 Prevaleces para sempre contra ele, e ele passa; Mudas o seu rosto e o despedes.21 Seus filhos recebem honras, e ele não o sabe; São humilhados, mas ele nada percebe a respeito deles.22 Somente para si mesmo sente dores a sua carne, E para si mesmo lamenta a sua alma.