1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:

2 Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

3 Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

4 Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!

5 Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

6 Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.

7 Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.

8 Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

9 Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?

10 Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

11 Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

12 Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!

13 Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

14 Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.

15 Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.

16 Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:

17 Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

18 Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.

19 Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

20 Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

21 Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

22 [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

23 Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.

1 Iov a luat din nou cuvîntul, a vorbit în pilde, şi a zis:

2 ,,Viu este Dumnezeu, care nu-mi dă dreptate! Viu este Cel Atotputernic, care îmi amărăşte viaţa,

3 că atîta vreme cît voi avea suflet, şi suflarea lui Dumnezeu va fi în nările mele,

4 buzele mele nu vor rosti nimic nedrept, limba mea nu va spune nimic neadevărat.

5 Departe de mine gîndul să vă dau dreptate! Pînă la cea din urmă suflare îmi voi apăra nevinovăţia.

6 Ţin să-mi scot dreptatea, şi nu voi slăbi; inima nu mă mustră pentru niciuna din zilele mele.

7 Vrăjmaşul meu să fie ca cel rău, şi protivnicul meu ca cel nelegiuit!

8 Ce nădejde -i mai rămîne celui nelegiuit; cînd îi taie Dumnezeu firul vieţii, cînd îi ia sufletul?

9 Îi ascultă Dumnezeu strigătele, cînd vine strîmtoarea peste el?

10 Este Cel Atotputernic desfătarea lui? Înalţă el în tot timpul rugăciuni lui Dumnezeu?

11 Vă voi învăţa căile lui Dumnezeu, nu vă voi ascunde planurile Celui Atotputernic.

12 Dar voi le cunoaşteţi, şi sînteţi de acelaş gînd; pentruce dar vorbiţi aşa de prosteşte?

13 Iată soarta pe care o păstrează Dumnezeu celui rău, moştenirea pe care o hotărăşte Cel Atotputernic celui nelegiuit.

14 Dacă are mulţi fii, îi are pentru sabie, şi odraslele lui duc lipsă de pîne.

15 Ceice scapă din ai lui, sînt îngropaţi de ciumă, şi văduvele lor nu -i plîng.

16 Dacă strînge argint ca ţărîna, dacă îngrămădeşte haine ca noroiul, -

17 el le strînge, dar cel fără vină se îmbracă în ele, şi de argintul lui omul fără prihană are parte.

18 Casa lui este ca aceea pe care o zideşte molia, ca o colibă pe care şi -o face un străjer.

19 Se culcă bogat, şi moare despoiat; deschide ochii, şi totul a pierit.

20 Îl apucă groaza ca nişte ape; şi noaptea, îl ia vîrtejul.

21 Vîntul de răsărit îl ia, şi se duce; îl smulge cu putere din locuinţa lui.

22 Dumnezeu aruncă fără milă săgeţi împotriva lui, şi cel rău ar vrea să fugă să scape de ele.

23 Oamenii bat din palme la căderea lui, şi -l flueră la plecarea din locul lui.