1 Palavras do pregador, filho de Davi, rei em Jerusalém.

2 Vaidade de vaidades,

diz o pregador,

vaidade de vaidades!

Tudo é vaidade.

3 Que proveito tem o homem,

de todo o seu trabalho,

que faz debaixo do sol?

4 Uma geração vai,

e outra geração vem;

mas a terra para sempre

permanece.

5 Nasce o sol, e o sol se põe,

e apressa-se e volta ao seu lugar

de onde nasceu.

6 O vento vai para o sul

e faz o seu giro para o norte;

continuamente vai girando o vento,

e volta fazendo os seus circuitos.

7 Todos os rios vão para o mar,

e contudo o mar não se enche;

ao lugar para onde os rios vão,

para ali tornam eles a correr.

8 Todas as coisas são trabalhosas;

o homem não o pode exprimir;

os olhos não se fartam de ver,

nem os ouvidos

se enchem de ouvir.

9 O que foi, isso é o que há de ser;

e o que se fez, isso se fará;

de modo que nada há de novo debaixo do sol.

10 Há alguma coisa de que se possa dizer:

Vê, isto é novo?

Já foi nos séculos passados,

que foram antes de nós.

11 Já não há lembrança

das coisas que precederam;

e das coisas que hão de ser

também delas não haverá lembrança

entre os que hão de vir depois.

12 Eu, o pregador, fui rei sobre Israel em Jerusalém. 13 E apliquei o meu coração a esquadrinhar, e a informar-me com sabedoria de tudo quanto sucede debaixo do céu; esta enfadonha ocupação deu Deus aos filhos dos homens, para nela os exercitar.

14 Atentei para todas as obras que se fazem debaixo do sol, e eis que tudo era vaidade e aflição de espírito.

15 Aquilo que é torto

não se pode endireitar;

aquilo que falta

não se pode calcular.

16 Falei eu com o meu coração, dizendo: Eis que eu me engrandeci, e sobrepujei em sabedoria a todos os que houve antes de mim em Jerusalém; e o meu coração contemplou abundantemente a sabedoria e o conhecimento. 17 E apliquei o meu coração a conhecer a sabedoria e a conhecer os desvarios e as loucuras, e vim a saber que também isto era aflição de espírito.

18 Porque na muita sabedoria

há muito enfado;

e o que aumenta

em conhecimento,

aumenta em dor.

1 A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei. 2 Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! 3 Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, melylyel munkálkodik a nap alatt? 4 Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad. 5 És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, a hol ő ismét feltámad. 6 Siet délre, és átmegy észak felé; körbe-körbe siet a szél, és a maga keringéséhez visszatér a szél. 7 Minden folyóvíz siet a tengerbe; mindazáltal a tenger mégis meg nem telik: akármicsoda helyre a folyóvizek siessenek, ugyanazon helyre térnek vissza. 8 Minden dolgok mint fáradoznak, senki ki nem mondhatja; nem elégednék meg a szem látván, sem be nem teljesednék hallásával a fül. 9 A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. 10 Van valami, a miről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak. 11 Nincs emlékezet az előbbiekről; azonképen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lesz emlékezet azoknál, a kik azután lesznek. 12 Én prédikátor, királya voltam Izráelnek Jeruzsálemben. 13 És adám az én elmémet mindazok vizsgálására és bölcsen való tudakozására, melyek lesznek az ég alatt. Ez gonosz hiábavaló foglalatosság, melyet adott Isten az emberek fiainak, hogy gyötrődjenek vele. 14 Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és ímé minden csak hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme! 15 Az egyenetlen meg nem egyenesíthető, és a fogyatkozás meg nem számlálható. 16 Szóltam az én elmémmel, mondván: ímé, én nagygyá lettem, és gyűjtöttem bölcseséget mindazok felett, a kik fők voltak én előttem Jeruzsálemben, és az én elmém bőven látott bölcseséget és tudományt! 17 Adtam annakfelette az én elmémet a bölcseségnek tudására, és az esztelenségnek és bolondságnak megtudására. Megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme.