1 How the city sits solitary,
that was full of people!
She has become as a widow,
who was great among the nations!
She who was a princess among the provinces
has become a slave!
2 She weeps bitterly in the night.
Her tears are on her cheeks.
Among all her lovers
she has no one to comfort her.
All her friends have dealt treacherously with her.
They have become her enemies.
3 Judah has gone into captivity because of affliction
and because of great servitude.
She dwells among the nations.
She finds no rest.
All her persecutors overtook her in her distress.
4 The roads to Zion mourn,
because no one comes to the solemn assembly.
All her gates are desolate.
Her priests sigh.
Her virgins are afflicted,
and she herself is in bitterness.
5 Her adversaries have become the head.
Her enemies prosper;
for Yahweh has afflicted her for the multitude of her transgressions.
Her young children have gone into captivity before the adversary.
6 All majesty has departed from the daughter of Zion.
Her princes have become like deer that find no pasture.
They have gone without strength before the pursuer.
7 Jerusalem remembers in the days of her affliction and of her miseries
all her pleasant things that were from the days of old;
when her people fell into the hand of the adversary,
and no one helped her.
The adversaries saw her.
They mocked at her desolations.
8 Jerusalem has grievously sinned.
Therefore she has become unclean.
All who honored her despise her,
because they have seen her nakedness.
Yes, she sighs and turns backward.
9 Her filthiness was in her skirts.
She didn’t remember her latter end.
Therefore she has come down astoundingly.
She has no comforter.
"See, Yahweh, my affliction;
for the enemy has magnified himself."
10 The adversary has spread out his hand on all her pleasant things;
for she has seen that the nations have entered into her sanctuary,
concerning whom you commanded that they should not enter into your assembly.
11 All her people sigh.
They seek bread.
They have given their pleasant things for food to refresh their soul.
"Look, Yahweh, and see,
for I have become despised."
12 "Is it nothing to you, all you who pass by?
Look, and see if there is any sorrow like my sorrow,
which is brought on me,
with which Yahweh has afflicted me in the day of his fierce anger.
13 "From on high has he sent fire into my bones,
and it prevails against them.
He has spread a net for my feet.
He has turned me back.
He has made me desolate and I faint all day long.
14 "The yoke of my transgressions is bound by his hand.
They are knit together.
They have come up on my neck.
He made my strength fail.
The Lord has delivered me into their hands,
against whom I am not able to stand.
15 "The Lord has set at nothing all my mighty men within me.
He has called a solemn assembly against me to crush my young men.
The Lord has trodden the virgin daughter of Judah as in a wine press.
16 "For these things I weep.
My eye, my eye runs down with water,
because the comforter who should refresh my soul is far from me.
My children are desolate,
because the enemy has prevailed."
17 Zion spreads out her hands.
There is no one to comfort her.
Yahweh has commanded concerning Jacob,
that those who are around him should be his adversaries.
Jerusalem is among them as an unclean thing.
18 "Yahweh is righteous,
for I have rebelled against his commandment.
Please hear all you peoples,
and see my sorrow.
My virgins and my young men have gone into captivity.
19 "I called for my lovers,
but they deceived me.
My priests and my elders gave up the spirit in the city,
while they sought food for themselves to refresh their souls.
20 "Look, Yahweh; for I am in distress.
My heart is troubled.
My heart turns over within me,
for I have grievously rebelled.
Abroad, the sword bereaves.
At home, it is like death.
21 "They have heard that I sigh.
There is no one to comfort me.
All my enemies have heard of my trouble.
They are glad that you have done it.
You will bring the day that you have proclaimed,
and they will be like me.
22 "Let all their wickedness come before you.
Do to them as you have done to me for all my transgressions.
For my sighs are many,
and my heart is faint.
1 Jaj! de árván ül a nagy népû város! Olyanná lõn, mint az özvegyasszony! Nagy volt a nemzetek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá lõn!
2 Sírván sír éjjelente, s könny [borítja] az orczáját! Senki sincs, ki vígasztalná, azok közül, kik szerették; mind megcsalták barátai, ellenségeivé lõnek.
3 Számkivetésbe méne Júda a nyomorúság és a szolgálat sokasága miatt! Ott ül õ a pogányok közt; nem talál nyugodalmat; valamennyi üldözõje utólérte a szorultságában.
4 Sionnak útai gyászolnak; nincsen, a ki ünnepnapra járjon; kapuja mind elpusztult; papjai sóhajtoznak, szûzei nyögnek, csak keserûsége van néki.
5 Elnyomói fõkké lettek; ellenségei boldogok! Bizony az Úr verte meg õt az õ sok bûne miatt; gyermekei rabságra mentek az elnyomó elõtt.
6 És elhagyta Sion leányát minden õ ékessége; fejedelmei olyanok lettek, mint a szarvasok, a melyek nem találnak eledelt, és erõtelenül futnak az üldözõ elõtt.
7 Emlékezik Jeruzsálem az õ nyomorúságának és eltiportatásának napjain minden õ gyönyörûségérõl, a melyek voltak eleitõl fogva; mert az õ népe ellenség kezébe esett és nem volt segítsége. Látták õt az ellenségek; nevettek megsemmisülésén.
8 Vétkezvén vétkezett Jeruzsálem, azért lett csúfsággá, minden tisztelõje megvetette, mert látták az õ mezítelenségét, õ maga pedig sóhajtoz és elfordul.
9 Szennye a ruhája szélén; nem gondolt a jövõjére; csudálatosan alásülyedt, nincs vígasztalója. Lásd meg Uram, az én nyomorúságomat, mert ellenség vett erõt [rajtam!]
10 Szorongató nyújtja kezét minden kincse után, sõt látta, hogy pogányok mentek be az õ szent helyébe, a kikrõl azt parancsoltad, hogy be ne menjenek a te községedbe.
11 Egész népe sóhajtoz, futkosnak a kenyér után, odaadják drágaságaikat az ételért, hogy megéledjenek. Lásd meg Uram és tekintsd meg, mily útálatossá lettem!
12 Mindnyájatokat kérlek, ti járókelõk: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom, a mely engem ért, a melylyel engem sujtott az Úr az õ búsult haragjának napján!
13 A magasságból tüzet bocsátott csontjaimba, és az hatalmaskodik bennök; hálót vetett lábaimnak; hátra vetett, pusztává tett engem; egész napon beteg [vagyok.]
14 Saját kezével rótta össze az én vétkeim igáját; ráfonódtak nyakamra; megrendítette erõmet; oda adott engem az Úr azok kezébe, a kik elõtt meg nem állhatok.
15 Rakásra hányta az Úr minden vitézemet én bennem; gyûlést hívott össze ellenem, hogy összetörje ifjaimat; sajtóba taposta az Úr Júda szûz leányát.
16 Ezekért sírok én; szemembõl, szemembõl víz folyik alá, mert messze távozott tõlem a vígasztaló, a ki megélesszen engem; fiaim elvesztek, mert gyõzött az ellenség.
17 Terjesztgeti kezeit Sion: nincs vígasztalója; szorongatókat rendelt az Úr Jákób ellen köröskörül; Jeruzsálem csúfsággá lett közöttök.
18 Igaz õ, az Úr, mert az õ szava ellen rugódoztam! Halljátok meg kérlek, mind ti népek, és lássátok meg az én bánatomat: szûzeim és ifjaim fogságba menének!
19 Kiáltottam azoknak, a kik szerettek engem de õk megcsaltak engem; papjaim és véneim a városban multak ki, a mikor étel után futkostak, hogy megéledjenek.
20 Lásd meg Uram, hogy szorongattatom, belsõ részeim megháborodtak; elfordult bennem az én szívem, mert bizony pártot ütöttem; künn fegyver pusztít, benn [minden] olyan, mint a halál!
21 Hallották, hogy sóhajtozom és nincs vígasztalóm; minden ellenségem hallotta veszedelmemet; örültek, hogy te [ezt] cselekedted. Hozd el a napot, a melyet hirdettél, hogy olyanok legyenek, mint én!
22 Jusson elõdbe minden gonoszságuk, és úgy bánj velök, a miképen én velem bántál az én minden bûnömért; mert sok az én sóhajtozásom, és beteg a szívem.