1 Dávid tanítása; imádság a barlangban létekor.

2 Fenszóval hívom az Urat, fenszóval könyörgök az Úrhoz.

3 Kiöntöm elõtte panaszomat, kitárom elõtte nyomorúságomat,

4 Mikor elcsügged bennem a lelkem. Te pedig tudod az én ösvényemet, hogy az úton, a melyen járok, tõrt hánytak elém.

5 Tekints jobbra és lásd meg, hogy senki sincsen, a ki ismerne; nincsen számomra menedék; senki sem tudakozódik felõlem.

6 Hívlak téged, oh Uram; [s ezt] mondom: Te vagy oltalmam [és] örökségem az élõknek földén;

7 Figyelmezz esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Szabadíts meg engem üldözõimtõl, mert hatalmasabbak nálamnál! [ (Psalms 142:8) Vezesd ki lelkemet a börtönbõl, hogy magasztaljam a te nevedet! Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem. ]

1 I cried unto the LORD with my voice; with my voice unto the LORD did I make my supplication.

2 I poured out my complaint before him; I shewed before him my trouble.

3 When my spirit was overwhelmed within me, then thou knewest my path. In the way wherein I walked have they privily laid a snare for me.

4 I looked on my right hand, and beheld, but there was no man that would know me: refuge failed me; no man cared for my soul.

5 I cried unto thee, O LORD: I said, Thou art my refuge and my portion in the land of the living.

6 Attend unto my cry; for I am brought very low: deliver me from my persecutors; for they are stronger than I.

7 Bring my soul out of prison, that I may praise thy name: the righteous shall compass me about; for thou shalt deal bountifully with me.