1 Job jatkoi vielä puhettaan ja sanoi:
2 -- Kunpa kaikki taas olisi niin kuin ennen, kun Jumala vielä piti minusta huolen!
3 Silloin hän antoi lamppunsa loistaa minulle ja minä sain kulkea pimeyden lävitse hänen valossaan.
4 Kunpa palaisi kukoistukseni aika, jolloin Jumala suojeli majaani
5 ja Kaikkivaltias viipyi minun luonani, aika, jolloin oma väkeni vielä oli ympärilläni!
6 Noina päivinä minä kahlasin kermassa ja kallio tihkui minulle noroina oliivien öljyä.
7 Kun menin kaupunginportille kokoukseen ja asetuin paikalleni aukion äärelle,
8 nuoret miehet väistyivät syrjään ja vanhukset nousivat seisomaan.
9 Kaupungin johtomiehet vaikenivat kesken puheen ja panivat käden suunsa eteen.
10 Ruhtinaatkin hiljenivät, kuin kieli olisi jäänyt kitalakeen kiinni.
11 Ken sanani kuuli, ylisti onneani, ken minut näki, vahvisti todeksi kaiken tämän:
12 Minä pelastin köyhän, joka pyysi apua, ja orvon, jota kukaan ei auttanut.
13 Epätoivoon vaipuneet siunasivat minua, lesken sydämessä minä herätin ilon.
14 Minä pukeuduin vanhurskauteen, oikeudentunto oli viittani ja päähineeni.
15 Olin sokealle silmä, rammalle sauva.
16 Köyhille minä olin isä ja tuntematonta autoin saamaan oikeutta.
17 Minä murskasin pahantekijän leuan ja tempasin saaliin hänen hampaistaan.
19 Minun juureni ovat vedelle avoimet, yön kaste viipyy minun oksillani.
21 Minun sanaani odotettiin, sitä kuunneltiin. Kun annoin neuvoja, muut olivat hiljaa.
22 Kun minä olin puhunut, kukaan ei enää sanonut mitään, minun sanani pisaroivat heidän ylleen.
23 He odottivat niitä kuin sadetta, ahmivat niitä kuin kevätsateen vihmaa.
24 Kun he menettivät toivonsa, minä hymyilin heille, ja minun valoisat kasvoni rohkaisivat heitä.
25 Minä valitsin heille tien, olin heidän johtajansa, minä olin heidän keskellään kuin kuningas sotajoukkonsa keskellä. Niin kuin hän lohduttaa surevia, niin minä lohdutin heitä.
1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!
3 Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;
6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.
23 Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.