1 Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.

2 Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!

3 Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.

4 A kik keserû füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.

5 Az emberek közül kiûzik õket, úgy hurítják õket, mint a tolvajt.

6 Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.

7 A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.

8 Esztelen legények, sõt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.

9 És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!

10 Útálnak engem, messze távoznak tõlem, és nem átalanak pökdösni elõttem.

11 Sõt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát elõttem kivetik.

12 Jobb felõl ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.

13 Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.

14 Mint valami széles résen, úgy rontanak elõ, pusztulás között hömpölyögnek [ide].

15 Rettegések fordultak ellenem, mint vihar ûzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhõ.

16 Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.

17 Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.

18 A sok erõlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.

19 A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.

20 Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és [csak] nézel reám!

21 Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.

22 Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.

23 Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élõ gyülekezõ házába;

24 De a roskadóban levõ ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendõben van, ne kiáltson-é segítségért?

25 Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szûkölködõ miatt nem volt-é lelkem szomorú?

26 Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.

27 Az én bensõm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.

28 Feketülten járok, de nem a nap hõsége miatt; felkelek a gyülekezetben [és] kiáltozom.

29 Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.

30 Bõröm feketül[ten hámlik le] rólam, és csontom elég a hõség miatt.

31 Hegedûm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.

1 Men nu ler de av mig, de som er yngre av år enn jeg, hvis fedre jeg aktet så ringe at jeg ikke vilde sette dem blandt mine fehunder.

2 Hvad hjelp kunde jeg også ha av dem, de som har mistet all manndomskraft?

3 De er uttæret av nød og sult; de gnager på den tørre mo, som allerede igår var ørk og øde;

4 de plukker melde innunder buskene, og gyvelbuskens røtter er deres brød.

5 Fra menneskenes samfund jages de ut; folk roper efter dem som efter tyver.

6 I fryktelige kløfter må de bo, i huler i jord og berg.

7 Mellem buskene skriker de, i neslekratt samler de sig,

8 barn av dårer og æreløse folk, pisket ut av landet.

9 Og nu er jeg blitt til en spottesang og et ordsprog for dem.

10 De avskyr mig, holder sig langt borte fra mig, og mitt ansikt sparer de ikke for spytt;

11 for de har løst sine tøiler og ydmyket mig, og bislet har de kastet av for mine øine.

12 Ved min høire side reiser deres yngel sig; mine føtter støter de bort og legger sine ulykkesveier mot mig.

13 De bryter op min sti, de gjør hvad de kan for å ødelegge mig, de som selv ingen hjelper har.

14 Som gjennem en vid revne kommer de; gjennem nedstyrtende murer velter de sig frem.

15 Redsler har vendt sig mot mig, som stormen forfølger de min ære, og som en sky er min velferd faret bort.

16 Og nu utøser min sjel sig i mig; trengsels dager holder mig fast.

17 Natten gjennemborer mine ben, så de faller av, og min verk og pine hviler ikke.

18 Ved Guds store kraft er det blitt slik med mig at min klædning ikke er til å kjenne igjen; den henger tett omkring mig som kraven på min underkjortel.

19 Han har kastet mig ut i skarnet, så jeg er blitt lik støv og aske.

20 Jeg skriker til dig, men du svarer mig ikke; jeg står der, og du bare ser på mig.

21 Du er blitt grusom mot mig, med din sterke hånd forfølger du mig.

22 Du løfter mig op i stormen, du lar mig fare avsted, og du lar mig forgå i dens brak;

23 for jeg vet at du fører mig til døden, til den bolig hvor alt levende samles.

24 Dog, rekker ikke mennesket ut sin hånd når alt synker i grus? Skriker han ikke om hjelp når han er kommet i ulykke?

25 Gråt jeg ikke selv over den som hadde hårde dager? Sørget ikke min sjel over den fattige?

26 For jeg ventet godt, men det kom ondt; jeg håpet på lys, men det kom mørke.

27 Mine innvoller koker og er ikke stille; trengsels dager er kommet over mig.

28 Sort går jeg omkring, men ikke av solens hete; midt iblandt folk reiser jeg mig og roper om hjelp.

29 Jeg er blitt en bror av sjakaler og en stallbror av strutser.

30 Min hud er sort og faller av mig, og mine ben er brent av hete.

31 Og min citar er blitt til sorg, og min fløite til gråt og klage.