1 De novo prosseguiu no seu discurso e disse:2 Quem me dera ser como fui nos meses antigos, Como nos dias em que Deus me guardava;3 Quando a sua lâmpada luzia sobre a minha cabeça; E quando eu, guiado pela sua luz, caminhava através das trevas;4 Como fui nos dias do meu vigor, Quando a amizade de Deus estava sobre a minha tenda;5 Quando o Todo-poderoso estava comigo, E meus filhos me rodeavam;6 Quando meus passos eram banhados em manteiga, E quando a pedra derramava para mim rios de azeite.7 Quando eu saía para ir à porta da cidade, E mandava preparar-me um assento na praça.8 Viam-me os mancebos e escondiam-se, E os velhos levantavam-se e punham-se em pé;9 Os príncipes cessavam de falar, E punham a mão sobre a sua boca;10 A voz dos nobres emudecia, E a sua língua apegava-se ao seu paladar.11 Pois o ouvido que me ouvia, chamava-me bem-aventurado; E o olho que me via, dava testemunho de mim,12 Porque eu livrava ao pobre que gritava, E ao órfão que não tinha quem o socorresse.13 A bênção do que estava a perecer vinha sobre mim, E eu fazia que o coração da viúva cantasse de alegria.14 Vestia-me da retidão, e ela se vestia de mim; A minha justiça era como um manto e como um diadema.15 Fazia-me olhos para o cego, E pés para o coxo.16 Eu era o pai dos necessitados, E examinava a causa dos desconhecidos.17 Eu quebrava os queixos do iníquo, E arrancava-lhe a presa dentre os dentes.18 Então dizia eu: Morrerei no meu ninho, Multiplicarei os meus dias como a areia.19 A minha raiz se estenderá até as águas, E o orvalho ficará a noite toda sobre os meus ramos;20 A minha glória se renovará em mim, E o meu arco será revigorado na minha mão.21 A mim me ouviam e esperavam, E guardavam silêncio para receberem o meu conselho.22 Depois de falar eu, nada replicavam; As minhas razões caíam sobre eles como orvalho.23 Esperavam-me como a chuva, E abriam a sua boca como as chuvas tardias.24 Eu me sorria para eles quando não tinham confiança; E a luz do meu rosto, não a podiam abater.25 Eu lhes escolhia o caminho, e me sentava como chefe, E estava como um rei entre as tropas, Como quem consola os aflitos.

1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!3 Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.10 A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.16 A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.20 Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.23 Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.25 [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.