1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:2 Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,3 Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;4 Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!5 Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.6 Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.7 Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.8 Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?9 Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?10 Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?11 Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.12 Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!13 Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:14 Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.15 Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.16 Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:17 Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.18 Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.19 Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.20 Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.21 Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.22 [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.23 Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.

1 Jó continuou seu discurso nestes termos:2 Pela vida de Deus que me recusa justiça, pela vida do Todo-poderoso que enche minha alma de amargura,3 enquanto em mim houver alento, e o sopro de Deus passar por minhas narinas,4 meus lábios nada pronunciarão de perverso e minha língua não proferirá mentira.5 Longe de mim vos dar razão! Até o último suspiro defenderei minha inocência,6 mantenho minha justiça, não a abandonarei; minha consciência não acusa nenhum de meus dias.7 Que meu inimigo seja tratado como culpado, e meu adversário como um mentiroso!8 Que pode esperar o ímpio de sua oração, quando eleva para Deus a sua alma?9 Deus escutará seu clamor quando a angústia cair sobre ele?10 Encontra ele suas delícias no Todo-poderoso, invoca ele Deus em todo o tempo?11 Eu vos ensinarei o proceder de Deus, não vos ocultarei os desígnios do Todo-poderoso.12 Mas todos vós já o sabeis; e por que proferis palavras vãs?13 Eis a sorte que Deus reserva aos maus, e a parte reservada ao violento pelo Todo-poderoso.14 Se seus filhos se multiplicam, é para a espada, e seus descendentes não terão o que comer.15 Seus sobreviventes serão sepultados na morte, e suas viúvas não os chorarão.16 Se amontoa prata como poeira, se ajunta vestimentas como argila,17 ele amontoa, mas é o justo quem os veste, é um homem honesto quem herda a prata.18 Constrói sua casa como a casa da aranha, como a choupana que o vigia constrói.19 Deita-se rico: é pela última vez. Quando abre os olhos, já deixou de sê-lo.20 O terror o invade como um dilúvio, um redemoinho o arrebata durante a noite.21 O vento de leste o levanta e o faz desaparecer: varre-o violentamente de seu lugar.22 Precipitam-se sobre ele sem poupá-lo, é arrastado numa fuga desvairada.23 Sua ruína é aplaudida; de sua própria casa assobiarão sobre ele.