1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!3 Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.10 A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.16 A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.20 Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.23 Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.25 [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

1 Jó continuou seu discurso nestes termos:2 Quem me tornará tal como antes, nos dias em que Deus me protegia,3 quando a sua lâmpada luzia sobre a minha cabeça, e a sua luz me guiava nas trevas?4 Tal como eu era nos dias de meu outono, quando Deus velava como um amigo sobre minha tenda,5 quando o Todo-poderoso estava ainda comigo, e meus filhos em volta de mim;6 quando os meus pés se banhavam no creme, e o rochedo em mim derramava ondas de óleo;7 quando eu saía para ir à porta da cidade, e me assentava na praça pública?8 Viam-me os jovens e se escondiam, os velhos levantavam-se e ficavam de pé;9 os chefes interrompiam suas conversas, e punham a mão sobre a boca;10 calava-se a voz dos príncipes, a língua colava-se-lhes no céu da boca.11 Quem me ouvia felicitava-me, quem me via dava testemunho de mim.12 Livrava o pobre que pedia socorro, e o órfão que não tinha apoio.13 A bênção do que estava a perecer vinha sobre mim, e eu dava alegria ao coração da viúva.14 Revestia-me de justiça, e a eqüidade era para mim como uma roupa e um turbante.15 Era os olhos do cego e os pés daquele que manca;16 era um pai para os pobres, examinava a fundo a causa dos desconhecidos.17 Quebrava o queixo do perverso, e arrancava-lhe a presa de entre os dentes.18 Eu dizia: Morrerei em meu ninho, meus dias serão tão numerosos quanto os da fênix.19 Minha raiz atinge as águas, o orvalho ficará durante a noite sobre meus ramos.20 Minha glória será sempre jovem, e meu arco sempre forte em minha mão.21 Escutavam-me, esperavam, recolhiam em silêncio meu conselho;22 quando acabava de falar, não acrescentavam nada, minhas palavras eram recebidas como orvalho.23 Esperavam-me como a chuva e abriam a boca como se fosse para as águas da primavera.24 Sorria para aqueles que perdiam coragem; ante o meu ar benevolente, deixavam de estar abatidos.25 Quando eu ia ter com eles, tinha o primeiro lugar, era importante como um rei no meio de suas tropas, como o consolador dos aflitos.