1 Prosseguiu Jó no seu discurso e disse:

2 Ah! Quem me dera ser como fui nos meses passados,

como nos dias em que Deus me guardava!

3 Quando fazia resplandecer a sua lâmpada sobre a minha cabeça,

quando eu, guiado por sua luz, caminhava pelas trevas;

4 como fui nos dias do meu vigor,

quando a amizade de Deus estava sobre a minha tenda;

5 quando o Todo-Poderoso ainda estava comigo,

e os meus filhos, em redor de mim;

6 quando eu lavava os pés em leite,

e da rocha me corriam ribeiros de azeite.

7 Quando eu saía para a porta da cidade,

e na praça me era dado sentar-me,

8 os moços me viam e se retiravam;

os idosos se levantavam e se punham em pé;

9 os príncipes reprimiam as suas palavras

e punham a mão sobre a boca;

10 a voz dos nobres emudecia,

e a sua língua se apegava ao paladar.

11 Ouvindo-me algum ouvido, esse me chamava feliz;

vendo-me algum olho, dava testemunho de mim;

12 porque eu livrava os pobres que clamavam

e também o órfão que não tinha quem o socorresse.

13 A bênção do que estava a perecer vinha sobre mim,

e eu fazia rejubilar-se o coração da viúva.

14 Eu me cobria de justiça, e esta me servia de veste;

como manto e turbante era a minha equidade.

15 Eu me fazia de olhos para o cego

e de pés para o coxo.

16 Dos necessitados era pai

e até as causas dos desconhecidos eu examinava.

17 Eu quebrava os queixos do iníquo

e dos seus dentes lhe fazia eu cair a vítima.

18 Eu dizia: no meu ninho expirarei,

multiplicarei os meus dias como a areia.

19 A minha raiz se estenderá até às águas,

e o orvalho ficará durante a noite sobre os meus ramos;

20 a minha honra se renovará em mim,

e o meu arco se reforçará na minha mão.

21 Os que me ouviam esperavam o meu conselho

e guardavam silêncio para ouvi-lo.

22 Havendo eu falado, não replicavam;

as minhas palavras caíam sobre eles como orvalho.

23 Esperavam-me como à chuva,

abriam a boca como à chuva de primavera.

24 Sorria-me para eles quando não tinham confiança;

e a luz do meu rosto não desprezavam.

25 Eu lhes escolhia o caminho, assentava-me como chefe

e habitava como rei entre as suas tropas,

como quem consola os que pranteiam.

1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!3 Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.10 A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.16 A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.20 Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.23 Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.25 [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.