1 Jobas tęsė savo palyginimą:
2 "O kad aš būčiau kaip anksčiau, kaip tomis dienomis, kai Dievas mane saugojo.
3 Kai Jo žiburys švietė virš mano galvos ir prie Jo šviesos vaikščiojau tamsumoje,
4 kai mano jaunystės dienomis Dievo paslaptis buvo virš mano palapinės.
5 Kai Visagalis dar buvo su manimi ir mano vaikai buvo šalia manęs,
6 kai ploviau kojas piene ir uolos liejo man aliejaus upes.
7 Kai išeidavau prie miesto vartų, kai aikštėje paruošdavau sau vietą,
8 jaunuoliai, mane pamatę, slėpdavosi, o seniai atsikėlę stovėdavo,
9 kunigaikščiai liaudavosi kalbėję ir užsidengdavo ranka savo burnas.
10 Net kilmingieji nutildavo, ir jų liežuvis prilipdavo prie gomurio.
11 Kas mane matė ir girdėjo, kalbėjo gera apie mane ir man pritarė,
12 nes aš išgelbėjau vargšą, prašantį pagalbos, ir našlaitį, kuris neturėjo kas jam padėtų.
13 To, kuris būtų pražuvęs, palaiminimas pasiekė mane, ir aš suteikdavau džiaugsmo našlės širdžiai.
14 Teisumas man buvo rūbas, o teisingumasapsiaustas ir vainikas galvai.
15 Aš buvau akys aklam ir kojos raišam.
16 Aš buvau tėvas beturčiams ir ištirdavau bylą, kurios nežinodavau.
17 Aš sulaužydavau nedorėlio žandikaulius ir iš jo dantų išplėšdavau grobį.
18 Tuomet sakiau: ‘Mirsiu savo lizde, o mano dienų bus kaip smėlio.
19 Mano šaknys įleistos prie vandens, ir rasa vilgo mano šakas.
20 Mano garbė nesensta ir lankas mano rankoje tvirtėja’.
21 Žmonės klausė manęs ir laukdavo tylėdami mano patarimo.
22 Po mano žodžių jie nebekalbėdavo, mano kalba krisdavo ant jų.
23 Jie laukdavo manęs kaip lietaus, plačiai išsižiodavo kaip per vėlyvąjį lietų.
24 Jei šypsodavausi jiems, jie netikėdavo, mano veido šviesos jie netemdydavo.
25 Aš parinkdavau jiems kelius ir sėdėjau garbingiausioje vietoje kaip karalius tarp kariuomenės, kaip verkiančiųjų guodėjas".
1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:
2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!
3 Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;
4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;
6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.
9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10 A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.
12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16 A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20 Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.
21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.
23 Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25 [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.