1 Lelkem összetört,

napjaim kialvóban vannak:

a temető vár énrám!

2 Bizony, gúnyolódásban van részem!

Gáncsoskodásaik miatt virraszt szemem.

3 Tedd meg, vállalj értem kezességet!

Ki más kezeskednék értem?

4 Mert szívükből eltávolítottad az értelmet,

azért nem engeded fölülkerekedni őket.

5 Aki haszonért jelenti föl embertársait,

annak a fiai hiába fognak sóvárogni.

6 Szóbeszéd tárgyává tett a népek előtt,

olyan vagyok, mint akit arcul köptek.

7 Tekintetem elhomályosodott a bosszúság miatt,

minden tagom olyan, mint az árnyék.

8 Elszörnyednek ezen a becsületes emberek,

és az ártatlan felindul az elvetemült miatt.

9 De az igaz ragaszkodik a maga útjához,

és a tiszta kezű ereje megnő.

10 De jöjjetek csak mindnyájan újra,

úgysem találok bölcset köztetek!

11 Napjaim elmúltak,

szétfoszlottak terveim,

szívemnek vágyai.

12 Ők az éjszakát nappallá akarják változtatni,

mintha a világosság közelebb lenne,

mint a sötétség.

13 Ha abban kell reménykednem,

hogy a holtak hazája a házam,

a sötétségben vetettem meg az ágyam,

14 ha a sírgödröt kell atyámnak neveznem,

a férgeket pedig anyámnak és nénémnek,

15 hol van akkor az én reménységem?

Ki láthat itt reménysugárt?

16 Velem száll le a holtak hazájába,

ha majd együtt a porba hanyatlunk.