1 Akkor megszólalt Jób, és ezt mondta:

2 Ilyesmit eleget hallottam.

Nyomorúságos vigasztalók vagytok mindnyájan!

3 Vége lesz-e már az üres beszédnek?

Vagy mi bajod van, hogy így válaszolsz?

4 Én is tudnék úgy beszélni, mint ti,

csak volnátok ti az én helyemben!

Tudnék én is szép szavakat mondani nektek,

rázhatnám gúnyosan a fejemet.

5 Szájjal erősíthetnélek titeket,

ajkaim részvétével enyhíthetnélek.

6 Ha beszélek, nem enyhül fájdalmam.

Ha abbahagyom, akkor sem múlik el.

7 Kimerített már engem.

Elpusztítottad egész családomat.

8 Megragadtál! Tanúvá lett,

ellenem támadt, engem vádol

elesett állapotom.

9 Haragja marcangolt, és üldözött engem.

Fogait csikorgatja ellenem,

villogó szemmel néz rám ellenségem.*

10 Feltátották ellenem szájukat,

gyalázkodva arcul vertek,

együtt vonulnak ellenem.

11 Isten kiszolgáltat engem az álnokoknak,

és a bűnösök kezébe juttat.

12 Nyugton voltam, de összetört.

Nyakon ragadott és szétzúzott,

céltáblájául tett ki engem.*

13 Körülvettek engem íjászai,

felhasítja veséimet kíméletlenül,

epémet kiontja a földre.

14 Rést rés után tör rajtam,

és rám rohan, mint valami hős.

15 Zsákruhát varrtam bőrömre,

és porba hajtottam büszkeségemet.

16 Arcom a sírástól kivörösödött,

szempilláimon a halál árnyéka van.

17 Pedig nem tapad kezemhez erőszak,

és imádságom tiszta.

18 Föld, ne takard el véremet,

ne némuljon el segélykiáltásom!

19 Most is van tanúm a mennyben,

aki mellettem bizonyít a magasságban.

20 Saját barátaim csúfolnak!

Álmatlanul tekintek Istenre,

21 hogy igazolja a férfiút Istennél,

s az embert embertársával szemben.

22 Mert ez a néhány esztendő eltelik,

és én nem térek vissza az ösvényről,

amelyen elmegyek.