1 Jób folytatta beszédét, és ezt mondta:

2 Az élő Istenre mondom,

aki megfosztott igazamtól,

és a Mindenhatóra,

aki megkeserítette lelkemet,

3 hogy amíg csak lélegzem,

és Isten lehelete van bennem,*

4 nem szól ajkam álnokságot,

nem mond nyelvem hamisságot.

5 Távol legyen tőlem,

hogy igazat adjak nektek!

Míg csak meg nem halok,

nem engedek feddhetetlenségemből.

6 Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom,

egyetlen napomért sem gyaláz a szívem.*

7 Úgy járjon ellenségem,

mint a bűnös ember,

és aki ellenem támad, mint az álnok.

8 Mert van-e reménye az elvetemültnek,

ha véget vet neki Isten,

és számon kéri tőle életét?*

9 Meghallgatja-e Isten a kiáltását,

ha végszükségbe kerül?*

10 Gyönyörködhet-e a Mindenhatóban?

Segítségül hívhatja-e

bármikor az Istent?

11 Megtanítalak benneteket

Isten hatalmára.

Nem titkolom el,

mi a Mindenható terve.

12 Hiszen mindnyájan látjátok!

Miért beszéltek hát hiábavalóságot?

13 Ez jut a bűnös embernek Istentől,

ilyen örökséget kapnak

az erőszakoskodók a Mindenhatótól:

14 Ha sok gyermeke lesz is,

fegyver vár rájuk,

utódaiknak kenyere sem lesz elég.

15 Maradékait dögvész viszi sírba,

özvegyeik nem siratják őket.

16 Ha annyi ezüstöt halmozna is fel,

mint a por, és annyi öltözéket készíttetne,

mint az agyag:

17 készíttethet, de az igazak

öltik majd magukra,

az ezüstön pedig

az ártatlanok osztoznak.*

18 Háza, amit épített, mint a molyfészek,

vagy mint a kunyhó,

melyet a csősz készített.

19 A gazdag lefekszik,

de nem lesz az többé:

mire fölnyitja szemét, semmije sem lesz.

20 Rémület lepi meg, mint az árvíz,

éjjel ragadja el a forgószél.

21 Fölkapja őt a keleti szél, és elmegy,

elragadja lakóhelyéről.

22 Dobálja kíméletlenül,

futva menekül előle.

23 Összecsapják tenyerüket miatta,

és fölszisszennek lakóhelyén.