1 Felele pedig Jób, és monda:

2 Efféle dolgokat sokat hallottam. Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan!

3 Vége lesz-é már a szeles beszédeknek, avagy mi ingerel téged, hogy [így] felelsz?

4 Én is szólhatnék úgy mint ti, csak volna a ti lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejemet;

5 Erõsíthetnélek titeket [csak] a szájammal és ajakim mozgása kevesbítené [fájdalmatokat.]

6 Ha szólnék is, nem kevesbbednék a keserûségem; ha veszteglek is: micsoda távozik el tõlem?

7 Most pedig már fáraszt engemet. Elpusztítád egész házam népét.

8 Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtõl-szembe bizonyít ellenem.

9 Haragja széttépett és üldöz engem. Fogait csikorgatta rám, ellenségemként villogtatja felém tekintetét.

10 Feltátották ellenem szájokat, gyalázatosan arczul csapdostak engem, összecsõdültek ellenem.

11 Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.

12 Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, czéltáblává tûzött ki magának.

13 Körülvettek az õ íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.

14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hõs.

15 Zsák-ruhát varrék az én [fekélyes] bõrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat.

16 Orczám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka [szállt;]

17 Noha erõszakosság nem tapad kezemhez, és az én imádságom tiszta.

18 Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne legyen hely az én kiáltásom számára!

19 Még most is ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban!

20 Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem,

21 Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az õ felebarátjával való dolgát.

22 Mert a kiszabott esztendõk letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza. [ (Job 16:23) Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír. ]

1 Then Job answered and said,

2 I have heard many such things:

Miserable comforters are ye all.

3 Shall vain words have an end?

Or what provoketh thee that thou answerest?

4 I also could speak as ye do;

If your soul were in my soul’s stead,

I could join words together against you,

And shake my head at you.

5 But I would strengthen you with my mouth,

And the solace of my lips would assuage your grief.

6 Though I speak, my grief is not assuaged;

And though I forbear, what am I eased?

7 But now he hath made me weary:

Thou hast made desolate all my company.

8 And thou hast laid fast hold on me, which is a witness against me:

And my leanness riseth up against me,

It testifieth to my face.

9 He hath torn me in his wrath, and persecuted me;

He hath gnashed upon me with his teeth:

Mine adversary sharpeneth his eyes upon me.

10 They have gaped upon me with their mouth;

They have smitten me upon the cheek reproachfully:

They gather themselves together against me.

11 God delivereth me to the ungodly,

And casteth me into the hands of the wicked.

12 I was at ease, and he brake me asunder;

Yea, he hath taken me by the neck, and dashed me to pieces:

He hath also set me up for his mark.

13 His archers compass me round about;

He cleaveth my reins asunder, and doth not spare;

He poureth out my gall upon the ground.

14 He breaketh me with breach upon breach;

He runneth upon me like a giant.

15 I have sewed sackcloth upon my skin,

And have laid my horn in the dust.

16 My face is red with weeping,

And on my eyelids is the shadow of death;

17 Although there is no violence in my hands,

And my prayer is pure.

18 O earth, cover not thou my blood,

And let my cry have no resting-place.

19 Even now, behold, my witness is in heaven,

And he that voucheth for me is on high.

20 My friends scoff at me:

But mine eye poureth out tears unto God,

21 That he would maintain the right of a man with God,

And of a son of man with his neighbor!

22 For when a few years are come,

I shall go the way whence I shall not return.