1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:

2 Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

3 Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

4 Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!

5 Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

6 Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.

7 Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.

8 Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

9 Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?

10 Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

11 Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

12 Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!

13 Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

14 Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.

15 Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.

16 Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:

17 Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

18 Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.

19 Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

20 Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

21 Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

22 [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

23 Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.

1 And Job again took up his parable, and said,

2 As God liveth, who hath taken away my right,

And the Almighty, who hath vexed my soul

3 (For my life is yet whole in me,

And the spirit of God is in my nostrils);

4 Surely my lips shall not speak unrighteousness,

Neither shall my tongue utter deceit.

5 Far be it from me that I should justify you:

Till I die I will not put away mine integrity from me.

6 My righteousness I hold fast, and will not let it go:

My heart shall not reproach me so long as I live.

7 Let mine enemy be as the wicked,

And let him that riseth up against me be as the unrighteous.

8 For what is the hope of the godless, though he get him gain,

When God taketh away his soul?

9 Will God hear his cry,

When trouble cometh upon him?

10 Will he delight himself in the Almighty,

And call upon God at all times?

11 I will teach you concerning the hand of God;

That which is with the Almighty will I not conceal.

12 Behold, all ye yourselves have seen it;

Why then are ye become altogether vain?

13 This is the portion of a wicked man with God,

And the heritage of oppressors, which they receive from the Almighty:

14 If his children be multiplied, it is for the sword;

And his offspring shall not be satisfied with bread.

15 Those that remain of him shall be buried in death,

And his widows shall make no lamentation.

16 Though he heap up silver as the dust,

And prepare raiment as the clay;

17 He may prepare it, but the just shall put it on,

And the innocent shall divide the silver.

18 He buildeth his house as the moth,

And as a booth which the keeper maketh.

19 He lieth down rich, but he shall not be gathered to his fathers;

He openeth his eyes, and he is not.

20 Terrors overtake him like waters;

A tempest stealeth him away in the night.

21 The east wind carrieth him away, and he departeth;

And it sweepeth him out of his place.

22 For God shall hurl at him, and not spare:

He would fain flee out of his hand.

23 Men shall clap their hands at him,

And shall hiss him out of his place.