1 Y REASUMIO Job su discurso, y dijo:

2 Vive Dios, el cual ha apartado mi causa, Y el Omnipotente, que amargó el alma mía,

3 Que todo el tiempo que mi alma estuviere en mí, Y hubiere hálito de Dios en mis narices,

4 Mis labios no hablarán iniquidad, Ni mi lengua pronunciará engaño.

5 Nunca tal acontezca que yo os justifique: Hasta morir no quitaré de mí mi integridad.

6 Mi justicia tengo asida, y no la cederé: No me reprochará mi corazón en el tiempo de mi vida.

7 Sea como el impío mi enemigo, Y como el inicuo mi adversario.

8 Porque ¿cuál es la esperanza del hipócrita, por mucho que hubiere robado, Cuando Dios arrebatare su alma?

9 ¿Oirá Dios su clamor Cuando la tribulación sobre él viniere?

10 ¿Deleitaráse en el Omnipotente? ¿Invocará á Dios en todo tiempo?

11 Yo os enseñaré en orden á la mano de Dios: No esconderé lo que hay para con el Omnipotente.

12 He aquí que todos vosotros lo habéis visto: ¿Por qué pues os desvanecéis con fantasía?

13 Esta es para con Dios la suerte del hombre impío, Y la herencia que los violentos han de recibir del Omnipotente.

14 Si sus hijos fueren multiplicados, serán para el cuchillo; Y sus pequeños no se hartarán de pan;

15 Los que le quedaren, en muerte serán sepultados; Y no llorarán sus viudas.

16 Si amontonare plata como polvo, Y si preparare ropa como lodo;

17 Habrála él preparado, mas el justo se vestirá, Y el inocente repartirá la plata.

18 Edificó su casa como la polilla, Y cual cabaña que el guarda hizo.

19 El rico dormirá, mas no será recogido: Abrirá sus ojos, mas él no será.

20 Asirán de él terrores como aguas: Torbellino lo arrebatará de noche.

21 Lo antecogerá el solano, y partirá; Y tempestad lo arrebatará del lugar suyo.

22 Dios pues descargará sobre él, y no perdonará: Hará él por huir de su mano.

23 Batirán sus manos sobre él, Y desde su lugar le silbarán.

1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:

2 Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

3 Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

4 Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!

5 Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

6 Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.

7 Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.

8 Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

9 Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?

10 Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

11 Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

12 Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!

13 Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

14 Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.

15 Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.

16 Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:

17 Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

18 Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.

19 Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

20 Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

21 Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

22 [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

23 Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.