1 Ma ora, quelli che son minori d’età di me si ridono di me, I cui padri io non avrei degnato mettere Co’ cani della mia greggia.
2 Ed anche, che mi avrebbe giovato la forza delle lor mani? La vecchiezza era perduta per loro.
3 Di bisogno e di fame, Vivevano in disparte, e solitari; Fuggivano in luoghi aridi, tenebrosi, desolati, e deserti.
4 Coglievano la malva presso agli arboscelli, E le radici de’ ginepri, per iscaldarsi.
5 Erano scacciati d’infra la gente; Ei si gridava dietro a loro, come dietro ad un ladro.
6 Dimoravano ne’ dirupi delle valli, Nelle grotte della terra e delle rocce.
7 Ruggivano fra gli arboscelli; Si adunavano sotto a’ cardi.
8 Erano gente da nulla, senza nome, Scacciata dal paese.
9 Ed ora io son la lor canzone, E il soggetto de’ lor ragionamenti.
10 Essi mi abbominano, si allontanano da me, E non si rattengono di sputarmi nel viso.
11 Perciocchè Iddio ha sciolto il mio legame, e mi ha afflitto; Laonde essi hanno scosso il freno, per non riverir più la mia faccia.
12 I giovanetti si levano contro a me dalla man destra, mi spingono i piedi, E si appianano le vie contro a me, per traboccarmi in ruina;
13 Hanno tagliato il mio cammino, si avanzano alla mia perdizione, Niuno li aiuta;
14 Sono entrati come per una larga rottura, Si sono rotolati sotto le ruine
15 Spaventi si son volti contro a me, Perseguitano l’anima mia come il vento; E la mia salvezza è passata via come una nuvola.
16 Ed ora l’anima mia si versa sopra me, I giorni dell’afflizione mi hanno aggiunto.
17 Di notte egli mi trafigge l’ossa addosso; E le mie arterie non hanno alcuna posa.
18 La mia vesta è tutta cangiata, per la quantità della marcia delle piaghe, E mi stringe come la scollatura del mio saio.
19 Egli mi ha gittato nel fango, E paio polvere e cenere.
20 Io grido a te, e tu non mi rispondi; Io mi presento davanti a te, e tu non poni mente a me.
21 Tu ti sei mutato in crudele inverso me; Tu mi contrasti con la forza delle tue mani.
22 Tu mi hai levato ad alto; tu mi fai cavalcar sopra il vento, E fai struggere in me ogni virtù.
23 Io so certamente che tu mi ridurrai alla morte, Ed alla casa assegnata ad ogni vivente.
24 Pur non istenderà egli la mano nell’avello; Quelli che vi son dentro gridano essi, quando egli distrugge?
25 Non piangeva io per cagion di colui che menava dura vita? L’anima mia non si addolorava ella per i bisognosi?
26 Perchè, avendo io sperato il bene, il mal sia venuto? Ed avendo aspettata la luce, sia giunta la caligine?
27 Le mie interiora bollono, e non hanno alcuna posa; I giorni dell’afflizione mi hanno incontrato.
28 Io vo bruno attorno, non già del sole; Io mi levo in pien popolo, e grido.
29 Io son diventato fratello degli sciacalli, E compagno delle ulule.
30 La mia pelle mi si è imbrunita addosso, E le mie ossa son calcinate d’arsura.
31 E la mia cetera si è mutata in duolo, E il mio organo in voce di pianto
1 Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.
2 Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!
3 Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.
4 A kik keserû füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.
5 Az emberek közül kiûzik õket, úgy hurítják õket, mint a tolvajt.
6 Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.
7 A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.
8 Esztelen legények, sõt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.
9 És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!
10 Útálnak engem, messze távoznak tõlem, és nem átalanak pökdösni elõttem.
11 Sõt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát elõttem kivetik.
12 Jobb felõl ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.
13 Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.
14 Mint valami széles résen, úgy rontanak elõ, pusztulás között hömpölyögnek [ide].
15 Rettegések fordultak ellenem, mint vihar ûzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhõ.
16 Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.
17 Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.
18 A sok erõlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.
19 A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.
20 Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és [csak] nézel reám!
21 Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.
22 Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.
23 Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élõ gyülekezõ házába;
24 De a roskadóban levõ ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendõben van, ne kiáltson-é segítségért?
25 Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szûkölködõ miatt nem volt-é lelkem szomorú?
26 Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.
27 Az én bensõm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.
28 Feketülten járok, de nem a nap hõsége miatt; felkelek a gyülekezetben [és] kiáltozom.
29 Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.
30 Bõröm feketül[ten hámlik le] rólam, és csontom elég a hõség miatt.
31 Hegedûm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.