1 E GIOBBE rispose e disse:
2 Fosse pur lo sdegno mio ben pesato, E fosse parimente la mia calamità levata in una bilancia!
3 Perciocchè ora sarebbe trovata più pesante che la rena del mare; E però le mie parole vanno all’estremo.
4 Perchè le saette dell’Onnipotente sono dentro di me, E lo spirito mio ne beve il veleno; Gli spaventi di Dio sono ordinati in battaglia contro a me.
5 L’asino salvatico raglia egli presso all’erba? Il bue mugghia egli presso alla sua pastura?
6 Una cosa insipida si mangia ella senza sale? Evvi sapore nella chiara ch’è intorno al torlo dell’uovo?
7 Le cose che l’anima mia avrebbe ricusate pur di toccare Sono ora i miei dolorosi cibi
8 Oh! venisse pur quel ch’io chieggio, e concedessemi Iddio quel ch’io aspetto!
9 E piacesse a Dio di tritarmi, Di sciorre la sua mano, e di disfarmi!
10 Questa sarebbe pure ancora la mia consolazione, Benchè io arda di dolore, e ch’egli non mi risparmi, Che io non ho nascoste le parole del Santo.
11 Quale è la mia forza, per isperare? E quale è il termine che mi è posto, per prolungar l’aspettazione dell’anima mia?
12 La mia forza è ella come la forza delle pietre? La mia carne è ella di rame?
13 Non è egli così che io non ho più alcun ristoro in me? E che ogni modo di sussistere è cacciato lontan da me?
14 Benignità dovrebbe essere usata dall’amico inverso colui ch’è tutto strutto; Ma esso ha abbandonato il timor dell’Onnipotente,
15 I miei fratelli mi hanno fallito, a guisa di un ruscello, Come rapidi torrenti che trapassano via;
16 I quali sono scuri per lo ghiaccio; E sopra cui la neve si ammonzicchia;
17 Ma poi, al tempo che corrono, vengono meno, Quando sentono il caldo, spariscono dal luogo loro.
18 I sentieri del corso loro si contorcono, Essi si riducono a nulla, e si perdono.
19 Le schiere de’ viandanti di Tema li riguardavano, Le carovane di Seba ne aveano presa speranza;
20 Ma si vergognano di esservisi fidati; Essendo giunti fin là, sono confusi.
21 Perciocchè ora voi siete venuti a niente; Avete veduta la ruina, ed avete avuta paura
22 Vi ho io detto: Datemi, E fate presenti delle vostre facoltà per me?
23 E liberatemi di man del nemico, E riscuotetemi di man de’ violenti?
24 Insegnatemi, ed io mi tacerò; E ammaestratemi, se pure ho errato in qualche cosa.
25 Quanto son potenti le parole di dirittura! E che potrà in esse riprendere alcun di voi?
26 Stimate voi che parlare sia convincere? E che i ragionamenti di un uomo che ha perduta ogni speranza non sieno altro che vento?
27 E pure ancora voi vi gittate addosso all’orfano, E cercate di far traboccare il vostro amico.
28 Ora dunque piacciavi riguardare a me, E se io mento in vostra presenza.
29 Deh! ravvedetevi; che non siavi iniquità; Da capo, il dico, ravvedetevi, io son giusto in questo affare.
30 Evvi egli iniquità nella mia lingua? Il mio palato non sa egli discerner le cose perverse?
1 Jób pedig felele, és monda:
2 Oh, ha az én bosszankodásomat mérlegre vetnék, és az én nyomorúságomat vele együtt tennék a fontba!
3 Bizony súlyosabb ez a tenger fövenyénél; azért balgatagok az én szavaim.
4 Mert a Mindenható nyilai vannak én bennem, a melyeknek mérge emészti az én lelkemet, és az Istennek rettentései ostromolnak engem.
5 Ordít-é a vadszamár a zöld füvön, avagy bõg-é az ökör az õ abrakja mellett?
6 Vajjon ízetlen, sótalan étket eszik-é az ember; avagy kellemes íze van-é a tojásfehérnek?
7 Lelkem iszonyodik érinteni is; olyanok azok nékem, mint a megromlott kenyér!
8 Oh, ha az én kérésem teljesülne, és az Isten megadná, amit reménylek;
9 És tetszenék Istennek, hogy összetörjön engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem!
10 Még akkor lenne valami vigasztalásom; újjonganék a fájdalomban, a mely nem kimél, mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét.
11 Micsoda az én erõm, hogy várakozzam; mi az én végem, hogy türtõztessem magam?!
12 Kövek ereje-é az én erõm, avagy az én testem aczélból van-é?
13 Hát nincsen-é segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-é tõlem?!
14 A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét.
15 Atyámfiai hûtlenül elhagytak mint a patak, a mint túláradnak medrükön a patakok.
16 A melyek szennyesek a jégtõl, a melyekben [olvadt] hó hömpölyög;
17 Mikor átmelegülnek, elapadnak, a hõség miatt fenékig száradnak.
18 Letérnek útjokról a vándorok; felmennek a sivatagba [utánok] és elvesznek.
19 Nézegetnek utánok Téma vándorai; Sébának utasai bennök reménykednek.
20 Megszégyenlik, hogy bíztak, közel mennek és elpirulnak.
21 Így lettetek ti most semmivé; látjátok a nyomort és féltek.
22 Hát mondtam-é: adjatok nékem [valamit,] és a ti jószágotokból ajándékozzatok meg engem?
23 Szabadítsatok ki engem az ellenség kezébõl, és a hatalmasok kezébõl vegyetek ki engem?
24 Tanítsatok meg és én elnémulok, s a miben tévedek, értessétek meg velem.
25 Oh, mily hathatósak az igaz beszédek! De mit ostoroz a ti ostorozásotok?
26 Szavak ostorozására készültök-é? Hiszen a szélnek valók a kétségbeesettnek szavai!
27 Még az árvának is néki esnétek, és [sírt] ásnátok a ti barátotoknak is?!
28 Most hát tessék néktek rám tekintenetek, és szemetekbe csak nem hazudom?
29 Kezdjétek újra kérlek, ne legyen hamisság. Kezdjétek újra, az én igazságom még mindig áll.
30 Van-é az én nyelvemen hamisság, avagy az én ínyem nem veheti-é észre a nyomorúságot?