1 "Estou cansado de viver.
Vou me desabafar
e falar da amargura que tenho no coração.
2 Ó Deus, não me condenes!
Dize-me de que me acusas!
3 Tu mesmo me criaste.
Como, então, podes ter prazer em me maltratar e desprezar
e em aprovar os planos dos maus?
4 Por acaso, tens olhos, como nós?
Será que vês as coisas como nós vemos?
5 Por acaso, a tua vida é tão curta como a nossa?
Será que vives tão pouco quanto os seres humanos?
6 Então por que procuras saber de todos os meus pecados?
Por que te informas das maldades que cometi?
7 Pois sabes que não sou culpado
e que ninguém pode me salvar das tuas mãos.
8 "As tuas mãos me fizeram, me deram forma
e agora essas mesmas mãos me destroem.
9 Lembra que me fizeste de barro;
vais me fazer virar pó outra vez?
10 Tu fizeste com que o meu pai e a minha mãe me gerassem,
que me dessem a vida.
11 Formaste o meu corpo de ossos e nervos
e os cobriste com carne e pele.
12 Tu me deste vida e me deste amor,
e os teus cuidados me conservam vivo.
13 Mas agora sei que no teu coração
tinhas este plano secreto:
14 tu querias ver se eu ia pecar
para depois me negares o teu perdão.
15 Se sou culpado, estou perdido;
se sou inocente, não tenho coragem para levantar a cabeça,
pois fico envergonhado quando olho para a minha desgraça.
16 Se levanto a cabeça, orgulhoso da minha inocência,
tu, como um leão, me persegues;
e até fazes milagres para me destruir.
17 Tu sempre tens testemunhas que me acusam;
a tua ira contra mim vai aumentando,
e tu me atacas sem parar,
como se fosses um exército.
18 "Ó Deus, por que me deixaste nascer?
Eu deveria ter morrido antes mesmo que alguém me visse.
19 Eu teria ido do ventre da minha mãe para a sepultura,
teria sido como se nunca tivesse existido.
20 A minha vida está chegando ao fim.
Então me deixa em paz!
Deixa que eu tenha um pouco de alegria
21 antes que me vá na viagem que não tem volta,
antes que vá para o país da escuridão e das trevas,
22 para o país das sombras e da desordem,
onde a própria luz é como a escuridão."
1 Lelkemből megutáltam életemet. Szabadjára engedem panaszomat. Hadd beszéljek keserű lélekkel!
2 Azt mondom Istennek: Ne tarts bűnösnek! Add tudtomra, miért perelsz velem?
3 Jó neked az, hogy nyomorgatsz, hogy megveted kezed munkáját, a bűnösök tanácsának pedig kedvezel?
4 Vajon testi szemeid vannak neked, és úgy látsz, ahogyan az ember lát?
5 Olyanok napjaid, mint a halandóé? Olyanok éveid, mint az emberé?
6 Hiszen kutatod bűnömet, és keresed vétkemet,
7 pedig tudod, hogy nem vagyok bűnös, de senki sem ment meg kezedből!
8 Kezed formált és alkotott engem, azután elfordulsz, és el akarsz pusztítani?
9 Emlékezz csak: úgy formáltál, mint egy agyagedényt, mégis újra porrá tennél?
10 Nem úgy öntöttél-e, mint a tejet, és nem úgy oltottál-e, mint a sajtot?
11 Bőrbe és húsba öltöztettél, csontokkal és inakkal szőttél át.
12 Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet.
13 Mégis ezeket rejtegetted szívedben, tudom, ez volt a szándékod:
14 Ha vétkezem, te számon tartod, bűnöm alól nem mentesz föl engem.
15 Ha bűnös vagyok, jaj nekem! Ha igaz vagyok, akkor sem emelhetem föl fejem. Elégeld meg gyalázatomat, lásd meg nyomorúságomat!
16 Hiszen ha gőgös lennék, oroszlánként rontanál rám, és ellenem fordítanád csodálatos hatalmadat.
17 Új tanúkat állítanál ellenem, szaporítanád az engem érő bosszúságot, sorozatosan támadnának ellenem.
18 Miért is hoztál ki anyám méhéből? Bár kimúltam volna, és szem ne látott volna!
19 Olyan lennék, mint aki nem is volt, akit az anyaméhből vittek a sírba!
20 Úgyis rövid az időm! Ha megszűnnék a baj, és elmaradna tőlem, egy kissé felvidulnék,
21 mielőtt odamegyek, ahonnan nem térhetek vissza: a sötétség és a halál árnyékának országába,
22 a vaksötét országba, a halál árnyékának sötétségébe, ahol nincs rend, és a fény is olyan, mint a sötétség.