1 Mais Job répondit, et dit :

2 J'ai souvent entendu de pareils discours; vous [êtes] tous des consolateurs fâcheux.

3 N'y aura-t-il point de fin à des paroles légères comme le vent, et de quoi te fais-tu fort pour répliquer ainsi?

4 Parlerais-je comme vous faites, si vous étiez en ma place; amasserais-je des paroles contre vous, ou branlerais-je ma tête contre vous?

5 Je vous fortifierais par mes discours, et le mouvement de mes lèvres soulagerait [votre douleur].

6 Si je parle, ma douleur n'en sera point soulagée; et si je me tais, qu'en aurai-je moins?

7 Certes, il m'a maintenant accablé; tu as désolé toute ma troupe;

8 Tu m'as tout couvert de rides, qui sont un témoignage [des maux que je souffre]; et il s'est élevé en moi une maigreur qui en rend aussi témoignage sur mon visage.

9 Sa fureur [m']a déchiré, il s'est déclaré mon ennemi, il grince les dents sur moi, et étant devenu mon ennemi il étincelle des yeux contre moi.

10 Ils ouvrent leur bouche contre moi, ils me donnent des soufflets sur la joue pour me faire outrage, ils s'amassent ensemble contre moi.

11 Le [Dieu] Fort m'a renfermé chez l'injuste, il m'a fait tomber entre les mains des méchants.

12 J'étais en repos, et il m'a écrasé; il m'a saisi au collet, et m'a brisé, et il s'est fait de moi une bute.

13 Ses archers m'ont environné, il me perce les reins, et ne m'épargne point; il répand mon fiel par terre.

14 Il m'a brisé en me faisant plaie sur plaie, il a couru sur moi comme un homme puissant.

15 J'ai cousu un sac sur ma peau, et j'ai terni ma gloire dans la poussière.

16 Mon visage est couvert de boue à force de pleurer, et une ombre de mort est sur mes paupières;

17 Quoiqu'il n'y ait point d'iniquité en mes mains, et que ma prière soit pure.

18 Ô terre! ne cache point le sang répandu par moi; et qu'il n'y ait point de lieu pour mon cri.

19 Mais maintenant voilà, mon témoin est aux cieux, mon témoin est dans les lieux hauts.

20 Mes amis sont des harangueurs; mais mon œil fond en larmes devant Dieu.

21 Ô si l'homme raisonnait avec Dieu comme un homme avec son intime ami!

22 Car les années de mon compte vont [finir], et j'entre dans un sentier d'où je ne reviendrai plus.

1 Felele pedig Jób, és monda:

2 Efféle dolgokat sokat hallottam. Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan!

3 Vége lesz-é már a szeles beszédeknek, avagy mi ingerel téged, hogy [így] felelsz?

4 Én is szólhatnék úgy mint ti, csak volna a ti lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejemet;

5 Erõsíthetnélek titeket [csak] a szájammal és ajakim mozgása kevesbítené [fájdalmatokat.]

6 Ha szólnék is, nem kevesbbednék a keserûségem; ha veszteglek is: micsoda távozik el tõlem?

7 Most pedig már fáraszt engemet. Elpusztítád egész házam népét.

8 Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtõl-szembe bizonyít ellenem.

9 Haragja széttépett és üldöz engem. Fogait csikorgatta rám, ellenségemként villogtatja felém tekintetét.

10 Feltátották ellenem szájokat, gyalázatosan arczul csapdostak engem, összecsõdültek ellenem.

11 Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.

12 Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, czéltáblává tûzött ki magának.

13 Körülvettek az õ íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.

14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hõs.

15 Zsák-ruhát varrék az én [fekélyes] bõrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat.

16 Orczám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka [szállt;]

17 Noha erõszakosság nem tapad kezemhez, és az én imádságom tiszta.

18 Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne legyen hely az én kiáltásom számára!

19 Még most is ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban!

20 Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem,

21 Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az õ felebarátjával való dolgát.

22 Mert a kiszabott esztendõk letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza. [ (Job 16:23) Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír. ]