1 Job continua son discours sentencieux, et dit:

2 Oh! que ne suis-je comme aux mois d'autrefois, comme au jour où Dieu me gardait,

3 Quand son flambeau luisait sur ma tête, quand je marchais à sa lumière dans les ténèbres;

4 Comme aux jours de mon automne, quand l'amitié de Dieu veillait sur ma tente;

5 Quand le Tout-Puissant était encore avec moi, et que mes jeunes gens m'entouraient;

6 Quand je lavais mes pieds dans le lait, et que le rocher se fondait près de moi en torrent d'huile!

7 Quand je sortais pour me rendre à la porte de la ville, et que je me faisais préparer un siège dans la place publique,

8 Les jeunes gens, me voyant, se retiraient; les vieillards se levaient et se tenaient debout.

9 Des princes s'arrêtaient de parler, et mettaient la main sur leur bouche.

10 La voix des chefs s'éteignait, et leur langue s'attachait à leur palais.

11 Car l'oreille qui m'entendait me proclamait heureux, et l'œil qui me voyait me rendait témoignage.

12 Car je délivrais l'affligé qui criait, et l'orphelin qui n'avait personne pour le secourir.

13 La bénédiction de celui qui s'en allait périr venait sur moi, et je faisais chanter de joie le cœur de la veuve.

14 Je me revêtais de la justice, et elle se revêtait de moi. Mon équité était mon manteau et ma tiare.

15 J'étais les yeux de l'aveugle, et les pieds du boiteux.

16 J'étais le père des pauvres, et j'étudiais à fond la cause de l'inconnu.

17 Je brisais les mâchoires de l'injuste, et j'arrachais la proie d'entre ses dents.

18 Et je disais: Je mourrai avec mon nid, et je multiplierai mes jours comme le phénix.

19 Ma racine sera exposée à l'eau, et la rosée passera la nuit dans mes branches.

20 Ma gloire se renouvellera en moi, et mon arc se renforcera dans ma main.

21 On m'écoutait, on attendait et on se taisait, jusqu'à ce que j'eusse donné mon avis.

22 Après que j'avais parlé, on ne répliquait pas, et ma parole découlait goutte à goutte sur eux.

23 Ils m'attendaient comme la pluie, et ils ouvraient leur bouche comme pour une ondée tardive.

24 Je souriais quand ils étaient désespérés; et ils n'altéraient pas la sérénité de mon visage.

25 J'aimais à aller avec eux, et je m'asseyais à leur tête; je siégeais comme un roi au milieu de ses gardes, comme un consolateur au milieu des affligés.

1 Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:

2 Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!

3 Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;

4 A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

5 Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;

6 Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

7 Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

8 Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.

9 A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

10 A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

11 Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.

12 Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

13 A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

14 Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

15 A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

16 A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

17 Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

18 Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

19 Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

20 Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.

21 Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

22 Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.

23 Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

24 Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

25 [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.