1 Az éneklőmesternek, Jedutunnak; Aszáfé, zsoltár. 2 Szavamat Istenhez emelem és kiáltok; szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen reám. 3 Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni. 4 Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. Szela. 5 Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok. 6 Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről. 7 Megemlékezem éjjel az én énekeimről; szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem: 8 Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró? 9 Avagy végképen elfogyott-é az ő kegyelme? vagy megszűnik-é igérete nemzedékről nemzedékre? 10 Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az ő irgalmát? Szela. 11 És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott. 12 Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáidról; 13 És elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről gondolkozom. 14 Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten? 15 Te vagy az Isten, a ki csodát mívelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat. 16 Megváltottad népedet karoddal a Jákób és a József fiait. Szela. 17 Láttak téged a vizek, oh Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének; a mélységek is megrázkódának. 18 A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyílaid széllyel futkostanak. 19 Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld. 20 Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg. 21 Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével.