1 Felele pedig Jób, és monda:
2 Efféle dolgokat sokat hallottam. Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan!
3 Vége lesz-é már a szeles beszédeknek, avagy mi ingerel téged, hogy [így] felelsz?
4 Én is szólhatnék úgy mint ti, csak volna a ti lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejemet;
5 Erõsíthetnélek titeket [csak] a szájammal és ajakim mozgása kevesbítené [fájdalmatokat.]
6 Ha szólnék is, nem kevesbbednék a keserûségem; ha veszteglek is: micsoda távozik el tõlem?
7 Most pedig már fáraszt engemet. Elpusztítád egész házam népét.
8 Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtõl-szembe bizonyít ellenem.
9 Haragja széttépett és üldöz engem. Fogait csikorgatta rám, ellenségemként villogtatja felém tekintetét.
10 Feltátották ellenem szájokat, gyalázatosan arczul csapdostak engem, összecsõdültek ellenem.
11 Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.
12 Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, czéltáblává tûzött ki magának.
13 Körülvettek az õ íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.
14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hõs.
15 Zsák-ruhát varrék az én [fekélyes] bõrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat.
16 Orczám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka [szállt;]
17 Noha erõszakosság nem tapad kezemhez, és az én imádságom tiszta.
18 Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne legyen hely az én kiáltásom számára!
19 Még most is ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban!
20 Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem,
21 Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az õ felebarátjával való dolgát.
22 Mert a kiszabott esztendõk letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza. [ (Job 16:23) Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír. ]
1 Job prit la parole et dit:
2 J'ai souvent entendu pareilles choses; Vous êtes tous des consolateurs fâcheux.
3 Quand finiront ces discours en l'air? Pourquoi cette irritation dans tes réponses?
4 Moi aussi, je pourrais parler comme vous, Si vous étiez à ma place: Je vous accablerais de paroles, Je secouerais sur vous la tête,
5 Je vous fortifierais de la bouche, Je remuerais les lèvres pour vous soulager.
6 Si je parle, mes souffrances ne seront point calmées, Si je me tais, en quoi seront-elles moindres?
7 Maintenant, hélas! il m'a épuisé... Tu as ravagé toute ma maison;
8 Tu m'as saisi, pour témoigner contre moi; Ma maigreur se lève, et m'accuse en face.
9 Il me déchire et me poursuit dans sa fureur, Il grince des dents contre moi, Il m'attaque et me perce de son regard.
10 Ils ouvrent la bouche pour me dévorer, Ils m'insultent et me frappent les joues, Ils s'acharnent tous après moi.
11 Dieu me livre à la merci des impies, Il me précipite entre les mains des méchants.
12 J'étais tranquille, et il m'a secoué, Il m'a saisi par la nuque et m'a brisé, Il a tiré sur moi comme à un but.
13 Ses traits m'environnent de toutes parts; Il me perce les reins sans pitié, Il répand ma bile sur la terre.
14 Il me fait brèche sur brèche, Il fond sur moi comme un guerrier.
15 J'ai cousu un sac sur ma peau; J'ai roulé ma tête dans la poussière.
16 Les pleurs ont altéré mon visage; L'ombre de la mort est sur mes paupières.
17 Je n'ai pourtant commis aucune violence, Et ma prière fut toujours pure.
18 O terre, ne couvre point mon sang, Et que mes cris prennent librement leur essor!
19 Déjà maintenant, mon témoin est dans le ciel, Mon témoin est dans les lieux élevés.
20 Mes amis se jouent de moi; C'est Dieu que j'implore avec larmes.
21 Puisse-t-il donner à l'homme raison contre Dieu, Et au fils de l'homme contre ses amis!
22 Car le nombre de mes années touche à son terme, Et je m'en irai par un sentier d'où je ne reviendrai pas.