1 Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.

2 Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!

3 Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.

4 A kik keserû füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.

5 Az emberek közül kiûzik õket, úgy hurítják õket, mint a tolvajt.

6 Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.

7 A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.

8 Esztelen legények, sõt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.

9 És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!

10 Útálnak engem, messze távoznak tõlem, és nem átalanak pökdösni elõttem.

11 Sõt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát elõttem kivetik.

12 Jobb felõl ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.

13 Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.

14 Mint valami széles résen, úgy rontanak elõ, pusztulás között hömpölyögnek [ide].

15 Rettegések fordultak ellenem, mint vihar ûzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhõ.

16 Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.

17 Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.

18 A sok erõlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.

19 A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.

20 Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és [csak] nézel reám!

21 Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.

22 Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.

23 Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élõ gyülekezõ házába;

24 De a roskadóban levõ ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendõben van, ne kiáltson-é segítségért?

25 Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szûkölködõ miatt nem volt-é lelkem szomorú?

26 Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.

27 Az én bensõm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.

28 Feketülten járok, de nem a nap hõsége miatt; felkelek a gyülekezetben [és] kiáltozom.

29 Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.

30 Bõröm feketül[ten hámlik le] rólam, és csontom elég a hõség miatt.

31 Hegedûm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.

1 Et maintenant!... je suis la risée de plus jeunes que moi, De ceux dont je dédaignais de mettre les pères Parmi les chiens de mon troupeau.

2 Mais à quoi me servirait la force de leurs mains? Ils sont incapables d'atteindre la vieillesse.

3 Desséchés par la misère et la faim, Ils fuient dans les lieux arides, Depuis longtemps abandonnés et déserts;

4 Ils arrachent près des arbrisseaux les herbes sauvages, Et ils n'ont pour pain que la racine des genêts.

5 On les chasse du milieu des hommes, On crie après eux comme après des voleurs.

6 Ils habitent dans d'affreuses vallées, Dans les cavernes de la terre et dans les rochers;

7 Ils hurlent parmi les buissons, Ils se rassemblent sous les ronces.

8 Etres vils et méprisés, On les repousse du pays.

9 Et maintenant, je suis l'objet de leurs chansons, Je suis en butte à leurs propos.

10 Ils ont horreur de moi, ils se détournent, Ils me crachent au visage.

11 Ils n'ont plus de retenue et ils m'humilient, Ils rejettent tout frein devant moi.

12 Ces misérables se lèvent à ma droite et me poussent les pieds, Ils se fraient contre moi des sentiers pour ma ruine;

13 Ils détruisent mon propre sentier et travaillent à ma perte, Eux à qui personne ne viendrait en aide;

14 Ils arrivent comme par une large brèche, Ils se précipitent sous les craquements.

15 Les terreurs m'assiègent; Ma gloire est emportée comme par le vent, Mon bonheur a passé comme un nuage.

16 Et maintenant, mon âme s'épanche en mon sein, Les jours de la souffrance m'ont saisi.

17 La nuit me perce et m'arrache les os, La douleur qui me ronge ne se donne aucun repos,

18 Par la violence du mal mon vêtement perd sa forme, Il se colle à mon corps comme ma tunique.

19 Dieu m'a jeté dans la boue, Et je ressemble à la poussière et à la cendre.

20 Je crie vers toi, et tu ne me réponds pas; Je me tiens debout, et tu me lances ton regard.

21 Tu deviens cruel contre moi, Tu me combats avec la force de ta main.

22 Tu me soulèves, tu me fais voler au-dessus du vent, Et tu m'anéantis au bruit de la tempête.

23 Car, je le sais, tu me mènes à la mort, Au rendez-vous de tous les vivants.

24 Mais celui qui va périr n'étend-il pas les mains? Celui qui est dans le malheur n'implore-t-il pas du secours?

25 N'avais-je pas des larmes pour l'infortuné? Mon coeur n'avait-il pas pitié de l'indigent?

26 J'attendais le bonheur, et le malheur est arrivé; J'espérais la lumière, et les ténèbres sont venues.

27 Mes entrailles bouillonnent sans relâche, Les jours de la calamité m'ont surpris.

28 Je marche noirci, mais non par le soleil; Je me lève en pleine assemblée, et je crie.

29 Je suis devenu le frère des chacals, Le compagnon des autruches.

30 Ma peau noircit et tombe, Mes os brûlent et se dessèchent.

31 Ma harpe n'est plus qu'un instrument de deuil, Et mon chalumeau ne peut rendre que des sons plaintifs.