1 Vadászol-é prédát a nõstény oroszlánnak, és az oroszlánkölykök éhségét kielégíted-é;

2 Mikor meglapulnak tanyáikon, [és] a bokrok közt lesben vesztegelnek?

3 Ki szerez a hollónak eledelt, mikor a fiai Istenhez kiáltoznak; kóvályognak, mert nincs mit enniök?

4 Tudod-é a kõszáli zergék ellésének idejét; megvigyáztad-é a szarvasok fajzását?

5 Megszámláltad-é a hónapokat, a meddig vemhesek; tudod-é az ellésök idejét?

6 [Csak] összegörnyednek, elszülik magzataikat, vajudásaiktól []megszabadulnak.

7 Fiaik meggyarapodnak, a legelõn nagyranõnek, elszélednek és nem térnek vissza hozzájok.

8 Ki bocsátotta szabadon a vadszamarat, ki oldozta el e szamárnak kötelét,

9 A melynek házául a pusztát rendelém, és lakóhelyéül a sósföldet?

10 Kineveti a városbeli sokadalmat, nem hallja a hajtsár kiáltozását.

11 A hegyeken szedeget, az õ legelõjén mindenféle zöld [gazt] felkeres.

12 Akar-é szolgálni néked a bölény? Avagy meghál-é a te jászolodnál?

13 Oda kötheted a bölényt a barázdához kötelénél fogva? Vajjon boronálja-é a völgyeket utánad?

14 Bízhatol-é benne, mivelhogy nagy az ereje, és munkádat hagyhatod-é reá?

15 Hiszed-é róla, hogy vetésedet behordja, és szérûdre betakarítja?

16 Vígan [leng] a struczmadár szárnya: vajjon az eszterág szárnya és tollazata-é az?

17 Hiszen a földön hagyja tojásait, és a porral költeti ki!

18 És elfeledi, hogy a láb eltiporhatja, és a mezei vad eltaposhatja azokat.

19 Fiaival oly keményen bánik, mintha nem is övéi volnának; ha fáradsága kárba vész, nem bánja;

20 Mert Isten a bölcseséget elfeledtette vele, értelmet pedig nem adott néki.

21 De hogyha néki ereszkedik, kineveti a lovat és lovagját.

22 Te adsz-é erõt a lónak, avagy a nyakát sörénynyel te ruházod-é fel?

23 Felugraszthatod-é, mint a sáskát? Tüsszögése dicsõ, félelmetes!

24 [Lábai] vermet ásnak, örvend erejének, a fegyver elé rohan.

25 Neveti a félelmet; nem remeg, nem fordul meg a fegyver elõl;

26 Csörög rajta a tegez, ragyog a kopja és a dárda:

27 Tombolva, nyihogva kapálja a földet, és nem áll veszteg, ha trombita zeng.

28 A trombitaszóra nyerítéssel felel; messzirõl megneszeli az ütközetet, a vezérek lármáját és a csatazajt.

29 A te értelmed miatt van-é, hogy az ölyv repül, [és] kiterjeszti szárnyait dél felé?

30 A te rendelésedre száll-é fent a sas, és rakja-é fészkét a magasban? [ (Job 39:31) A kõsziklán lakik és tanyázik, a sziklák párkányain és bércztetõkön. ] [ (Job 39:32) Onnét kémlel enni való után, messzire ellátnak szemei. ] [ (Job 39:33) Fiai vért szívnak, és a hol dög van, mindjárt ott [terem.] ] [ (Job 39:34) Szóla továbbá az Úr Jóbnak, és monda: ] [ (Job 39:35) A ki pert kezd a Mindenhatóval, czáfolja meg, és a ki az Istennel feddõdik, feleljen néki! ] [ (Job 39:36) És szóla Jób az Úrnak, és monda: ] [ (Job 39:37) Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem. ] [ (Job 39:38) Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé! ]

1 Sais-tu quand les chèvres sauvages font leurs petits? Observes-tu les biches quand elles mettent bas?

2 Comptes-tu les mois pendant lesquels elles portent, Et connais-tu l'époque où elles enfantent?

3 Elles se courbent, laissent échapper leur progéniture, Et sont délivrées de leurs douleurs.

4 Leurs petits prennent de la vigueur et grandissent en plein air, Ils s'éloignent et ne reviennent plus auprès d'elles.

5 Qui met en liberté l'âne sauvage, Et l'affranchit de tout lien?

6 J'ai fait du désert son habitation, De la terre salée sa demeure.

7 Il se rit du tumulte des villes, Il n'entend pas les cris d'un maître.

8 Il parcourt les montagnes pour trouver sa pâture, Il est à la recherche de tout ce qui est vert.

9 Le buffle veut-il être à ton service? Passe-t-il la nuit vers ta crèche?

10 L'attaches-tu par une corde pour qu'il trace un sillon? Va-t-il après toi briser les mottes des vallées?

11 Te reposes-tu sur lui, parce que sa force est grande? Lui abandonnes-tu le soin de tes travaux?

12 Te fies-tu à lui pour la rentrée de ta récolte? Est-ce lui qui doit l'amasser dans ton aire?

13 L'aile de l'autruche se déploie joyeuse; On dirait l'aile, le plumage de la cigogne.

14 Mais l'autruche abandonne ses oeufs à la terre, Et les fait chauffer sur la poussière;

15 Elle oublie que le pied peut les écraser, Qu'une bête des champs peut les fouler.

16 Elle est dure envers ses petits comme s'ils n'étaient point à elle; Elle ne s'inquiète pas de l'inutilité de son enfantement.

17 Car Dieu lui a refusé la sagesse, Il ne lui a pas donné l'intelligence en partage.

18 Quand elle se lève et prend sa course, Elle se rit du cheval et de son cavalier.

19 Est-ce toi qui donnes la vigueur au cheval, Et qui revêts son cou d'une crinière flottante?

20 Le fais-tu bondir comme la sauterelle? Son fier hennissement répand la terreur.

21 Il creuse le sol et se réjouit de sa force, Il s'élance au-devant des armes;

22 Il se rit de la crainte, il n'a pas peur, Il ne recule pas en face de l'épée.

23 Sur lui retentit le carquois, Brillent la lance et le javelot.

24 Bouillonnant d'ardeur, il dévore la terre, Il ne peut se contenir au bruit de la trompette.

25 Quand la trompette sonne, il dit: En avant! Et de loin il flaire la bataille, La voix tonnante des chefs et les cris de guerre.

26 Est-ce par ton intelligence que l'épervier prend son vol, Et qu'il étend ses ailes vers le midi?

27 Est-ce par ton ordre que l'aigle s'élève, Et qu'il place son nid sur les hauteurs?

28 C'est dans les rochers qu'il habite, qu'il a sa demeure, Sur la cime des rochers, sur le sommet des monts.

29 De là il épie sa proie, Il plonge au loin les regards.

30 Ses petits boivent le sang; Et là où sont des cadavres, l'aigle se trouve.