1 Felele pedig Jób, és monda:

2 Még most is keserû az én beszédem; súlyosabb rajtam a csapás, ha panaszkodom.

3 Oh ha tudnám, hogy megtalálom õt, elmennék szinte az õ székéig.

4 Elébe terjeszteném ügyemet, számat megtölteném mentõ erõsségekkel.

5 Hadd tudnám meg, mely szavakkal felelne nékem; hadd érteném meg, mit szólana hozzám.

6 Vajjon erejének nagy volta szerint perelne-é velem? Nem; csak figyelmezne reám!

7 Ott egy igaz perelne õ vele; azért megszabadulhatnék birámtól örökre!

8 Ámde kelet felé megyek és nincsen õ, nyugot felé és nem veszem õt észre.

9 Bal kéz felõl cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felõl rejtõzködik és nem láthatom.

10 De õ jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.

11 Lábam az õ nyomdokát követte; utát megõriztem és nem hajoltam el.

12 Az õ ajakinak parancsolatától sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát.

13 Õ azonban [megmarad] egy mellett. Kicsoda téríthetné el õt? És a mit megkiván lelke, azt meg is teszi.

14 Bizony végbe viszi, a mi felõlem elrendeltetett, és ilyen még sok van õ nála.

15 Azért rettegek az õ színe elõtt, és ha csak rá gondolok is, félek tõle.

16 Mert Isten félemlítette meg az én szívemet, a Mindenható rettentett meg engem.

17 Miért is nem pusztultam el e sötétség elõtt, vagy miért nem takarta el elõlem e homályt?!

1 Job prit la parole et dit:

2 Maintenant encore ma plainte est une révolte, Mais la souffrance étouffe mes soupirs.

3 Oh! si je savais où le trouver, Si je pouvais arriver jusqu'à son trône,

4 Je plaiderais ma cause devant lui, Je remplirais ma bouche d'arguments,

5 Je connaîtrais ce qu'il peut avoir à répondre, Je verrais ce qu'il peut avoir à me dire.

6 Emploierait-il toute sa force à me combattre? Ne daignerait-il pas au moins m'écouter?

7 Ce serait un homme droit qui plaiderait avec lui, Et je serais pour toujours absous par mon juge.

8 Mais, si je vais à l'orient, il n'y est pas; Si je vais à l'occident, je ne le trouve pas;

9 Est-il occupé au nord, je ne puis le voir; Se cache-t-il au midi, je ne puis le découvrir.

10 Il sait néanmoins quelle voie j'ai suivie; Et, s'il m'éprouvait, je sortirais pur comme l'or.

11 Mon pied s'est attaché à ses pas; J'ai gardé sa voie, et je ne m'en suis point détourné.

12 Je n'ai pas abandonné les commandements de ses lèvres; J'ai fait plier ma volonté aux paroles de sa bouche.

13 Mais sa résolution est arrêtée; qui s'y opposera? Ce que son âme désire, il l'exécute.

14 Il accomplira donc ses desseins à mon égard, Et il en concevra bien d'autres encore.

15 Voilà pourquoi sa présence m'épouvante; Quand j'y pense, j'ai peur de lui.

16 Dieu a brisé mon courage, Le Tout-Puissant m'a rempli d'effroi.

17 Car ce ne sont pas les ténèbres qui m'anéantissent, Ce n'est pas l'obscurité dont je suis couvert.