1 Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ.2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.3 Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.5 Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.6 Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak.8 Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:9 A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.10 De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ?11 Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.13 Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!14 Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.15 Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.16 De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!17 Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez.18 Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;19 A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.20 Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt.21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.22 Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.

1 O homem, nascido da mulher, é de poucos dias e cheio de inquietação.2 Nasce como a flor, e murcha; foge também como a sombra, e não permanece.3 Sobre esse tal abres os teus olhos, e a mim me fazes entrar em juízo contigo?4 Quem do imundo tirará o puro? Ninguém.5 Visto que os seus dias estão determinados, contigo está o número dos seus meses; tu lhe puseste limites, e ele não poderá passar além deles.6 Desvia dele o teu rosto, para que ele descanse e, como o jornaleiro, tenha contentamento no seu dia.7 Porque há esperança para a árvore, que, se for cortada, ainda torne a brotar, e que não cessem os seus renovos.8 Ainda que envelheça a sua raiz na terra, e morra o seu tronco no pó,9 contudo ao cheiro das águas brotará, e lançará ramos como uma planta nova.10 O homem, porém, morre e se desfaz; sim, rende o homem o espírito, e então onde está?11 Como as águas se retiram de um lago, e um rio se esgota e seca,12 assim o homem se deita, e não se levanta; até que não haja mais céus não acordará nem será despertado de seu sono.13 Oxalá me escondesses no Seol, e me ocultasses até que a tua ira tenha passado; que me determinasses um tempo, e te lembrasses de mim!14 Morrendo o homem, acaso tornará a viver? Todos os dias da minha lida esperaria eu, até que viesse a minha mudança.15 Chamar-me-ias, e eu te responderia; almejarias a obra de tuas mãos.16 Então contarias os meus passos; não estarias a vigiar sobre o meu pecado;17 a minha transgressão estaria selada num saco, e ocultarias a minha iniqüidade.18 Mas, na verdade, a montanha cai e se desfaz, e a rocha se remove do seu lugar.19 As águas gastam as pedras; as enchentes arrebatam o solo; assim tu fazes perecer a esperança do homem.20 Prevaleces para sempre contra ele, e ele passa; mudas o seu rosto e o despedes.21 Os seus filhos recebem honras, sem que ele o saiba; são humilhados sem que ele o perceba.22 Sente as dores do seu próprio corpo somente, e só por si mesmo lamenta.