1 A karmesternek, Jedútúnnak: Ászáf zsoltára.*

2 Hangosan kiáltok Istenhez,

Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.

3 Nyomorúságom idején

az Úrhoz folyamodom,

kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul,

de lelkem nem tud megvigasztalódni.

4 Istenre gondolok, és csak sóhajtozom,

róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.)

5 Szemeimet nyitva tartod,

szótlanul hánykolódom.

6 Gondolkozom a régi napokon,

a hajdani esztendőkön.

7 Eszembe jutnak énekeim éjjelente,

szívemben elmélkedem,

és ezt kutatja lelkem:

8 Vajon végleg eltaszít az Úr,

és nem tart tovább jóakarata?

9 Végképp elfogyott szeretete,

érvénytelen lett ígérete

nemzedékről nemzedékre?

10 Elfelejtette kegyelmét az Isten,

vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.)

11 Az az én bajom, gondoltam,

hogy megváltozott a Felséges jóindulata.

12 Emlékezem az Úr tetteire,

visszagondolok hajdani csodáira.

13 Végiggondolom minden tettedet,

elmélkedem dolgaidon.

14 Szent a te utad, Istenem!

Van-e oly nagy Isten,

mint a mi Istenünk?*

15 Te vagy az Isten, aki csodákat tettél,

megismertetted erődet a népekkel.

16 Megváltottad hatalmaddal népedet,

Jákób és József fiait. (Szela.)

17 Láttak téged a vizek, ó Isten,

láttak a vizek, és megremegtek,

a mély vizek is reszkettek.

18 A felhők ontották a vizet,

a magas fellegek mennydörögtek,

nyilaid pedig cikáztak.

19 Mennydörgésed hangzott a forgószélben,

villámok világították be a világot,

reszketett és rengett a föld.

20 Utad a tengeren át vezetett,

ösvényeid a nagy vizeken,

lépteid nyoma nem látszott.*

21 Mint nyájat, úgy vezetted népedet

Mózes és Áron által.