1 Então Jó respondeu, dizendo:

2 Oh! Se a minha mágoa retamente se pesasse,

e a minha miséria juntamente se pusesse numa balança!

3 Porque, na verdade,

mais pesada seria,

do que a areia dos mares;

por isso é que as minhas palavras têm sido engolidas.

4 Porque as flechas do Todo-Poderoso estão em mim,

cujo ardente veneno suga o meu espírito;

os terrores de Deus se armam

contra mim.

5 Porventura zurrará o jumento montês junto à relva?

Ou mugirá o boi junto ao seu pasto?

6 Ou comer-se-á

sem sal o que é insípido?

Ou haverá gosto na clara do ovo?

7 A minha alma recusa tocá-las,

pois são para mim

como comida repugnante.

8 Quem dera

que se cumprisse o meu desejo,

e que Deus me desse o que espero!

9 E que Deus quisesse quebrantar-me,

e soltasse a sua mão,

e me acabasse!

10 Isto ainda seria a minha consolação,

e me refrigeraria no meu tormento,

não me poupando ele;

porque não ocultei as palavras do Santo.

11 Qual é a minha força,

para que eu espere?

Ou qual é o meu fim,

para que tenha ainda paciência?

12 É porventura a minha força a força da pedra?

Ou é de cobre a minha carne?

13 Está em mim a minha ajuda?

Ou desamparou-me a verdadeira sabedoria?

14 Ao que está aflito devia o amigo mostrar compaixão,

ainda ao que deixasse o temor do Todo-Poderoso.

15 Meus irmãos aleivosamente me trataram,

como um ribeiro,

como a torrente dos ribeiros

que passam,

16 Que estão encobertos com a geada,

e neles se esconde a neve,

17 No tempo em que se derretem com o calor,

se desfazem,

e em se aquentando,

desaparecem do seu lugar.

18 Desviam-se as veredas dos seus caminhos;

sobem ao vácuo,

e perecem.

19 Os caminhantes de Tema os veem;

os passageiros de Sabá esperam por eles.

20 Ficam envergonhados,

por terem confiado e,

chegando ali,

se confundem.

21 Agora sois semelhantes a eles;

vistes o terror,

e temestes.

22 Acaso disse eu:

Dai-me ou oferecei-me presentes de vossos bens?

23 Ou livrai-me das mãos do opressor?

Ou redimi-me das mãos dos tiranos?

24 Ensinai-me, e eu me calarei;

e fazei-me entender em que errei.

25 Oh! Quão fortes são as palavras da boa razão!

Mas que é o que censura a vossa repreensão?

26 Porventura buscareis palavras

para me repreenderdes,

visto que as razões do desesperado são

como vento?

27 Mas antes lançais sortes

sobre o órfão;

e cavais uma cova

para o amigo.

28 Agora, pois,

se sois servidos,

olhai para mim;

e vede se minto em vossa presença.

29 Voltai, pois,

não haja iniquidade;

tornai-vos,

digo, que ainda a minha justiça aparecerá nisso.

30 Há porventura iniquidade na minha língua?

Ou não poderia o meu paladar distinguir coisas iníquas?

1 Jób pedig felele, és monda: 2 Oh, ha az én bosszankodásomat mérlegre vetnék, és az én nyomorúságomat vele együtt tennék a fontba! 3 Bizony súlyosabb ez a tenger fövenyénél; azért balgatagok az én szavaim. 4 Mert a Mindenható nyilai vannak én bennem, a melyeknek mérge emészti az én lelkemet, és az Istennek rettentései ostromolnak engem. 5 Ordít-é a vadszamár a zöld füvön, avagy bőg-é az ökör az ő abrakja mellett? 6 Vajjon ízetlen, sótalan étket eszik-é az ember; avagy kellemes íze van-é a tojásfehérnek? 7 Lelkem iszonyodik érinteni is; olyanok azok nékem, mint a megromlott kenyér! 8 Oh, ha az én kérésem teljesülne, és az Isten megadná, amit reménylek; 9 És tetszenék Istennek, hogy összetörjön engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem! 10 Még akkor lenne valami vigasztalásom; újjonganék a fájdalomban, a mely nem kimél, mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét. 11 Micsoda az én erőm, hogy várakozzam; mi az én végem, hogy türtőztessem magam?! 12 Kövek ereje-é az én erőm, avagy az én testem aczélból van-é? 13 Hát nincsen-é segítség számomra; avagy a szabadulás elfutott-é tőlem?! 14 A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét. 15 Atyámfiai hűtlenül elhagytak mint a patak, a mint túláradnak medrükön a patakok. 16 A melyek szennyesek a jégtől, a melyekben olvadt hó hömpölyög; 17 Mikor átmelegülnek, elapadnak, a hőség miatt fenékig száradnak. 18 Letérnek útjokról a vándorok; felmennek a sivatagba utánok és elvesznek. 19 Nézegetnek utánok Téma vándorai; Sébának utasai bennök reménykednek. 20 Megszégyenlik, hogy bíztak, közel mennek és elpirulnak. 21 Így lettetek ti most semmivé; látjátok a nyomort és féltek. 22 Hát mondtam-é: adjatok nékem valamit, és a ti jószágotokból ajándékozzatok meg engem? 23 Szabadítsatok ki engem az ellenség kezéből, és a hatalmasok kezéből vegyetek ki engem? 24 Tanítsatok meg és én elnémulok, s a miben tévedek, értessétek meg velem. 25 Oh, mily hathatósak az igaz beszédek! De mit ostoroz a ti ostorozásotok? 26 Szavak ostorozására készültök-é? Hiszen a szélnek valók a kétségbeesettnek szavai! 27 Még az árvának is néki esnétek, és sírt ásnátok a ti barátotoknak is?! 28 Most hát tessék néktek rám tekintenetek, és szemetekbe csak nem hazudom? 29 Kezdjétek újra kérlek, ne legyen hamisság. Kezdjétek újra, az én igazságom még mindig áll. 30 Van-é az én nyelvemen hamisság, avagy az én ínyem nem veheti-é észre a nyomorúságot?