1 Então respondeu Jó, dizendo:

2 Tenho ouvido muitas coisas

como estas;

todos vós sois consoladores molestos.

3 Porventura não terão fim essas palavras de vento?

Ou o que te irrita,

para assim responderes?

4 Falaria eu também

como vós falais, se a vossa alma estivesse em lugar da minha alma,

ou amontoaria palavras

contra vós,

e menearia

contra vós a minha cabeça?

5 Antes vos fortaleceria

com a minha boca,

e a consolação dos meus lábios abrandaria a vossa dor.

6 Se eu falar, a minha dor não cessa,

e, calando-me eu, qual é o meu alívio?

7 Na verdade,

agora ele me tem feito fatigado;

tu assolaste toda a minha companhia,

8 Testemunha disto é

que já me fizeste enrugado,

e a minha magreza já se levanta

contra mim,

e no meu rosto testifica contra mim.

9 Na sua ira me despedaçou,

e ele me perseguiu;

rangeu os seus dentes contra mim;

aguça o meu adversário os seus olhos

contra mim.

10 Abrem a sua boca

contra mim;

com desprezo me feriram nos queixos,

e contra mim se ajuntam todos.

11 Entrega-me Deus ao perverso,

e nas mãos dos ímpios me faz cair.

12 Descansado estava eu,

porém ele me quebrantou;

e pegou-me pela cerviz,

e me despedaçou;

também me pôs por seu alvo.

13 Cercam-me os seus flecheiros;

atravessa-me os rins,

e não me poupa,

e o meu fel derrama

sobre a terra,

14 Fere-me com ferimento

sobre ferimento;

arremete contra mim

como um valente.

15 Cosi sobre a minha pele o cilício,

e revolvi a minha cabeça no pó.

16 O meu rosto está todo avermelhado de chorar,

e sobre as minhas pálpebras está a sombra da morte:

17 Apesar de não haver violência nas minhas mãos,

e de ser pura a minha oração.

18 Ah! terra,

não cubras o meu sangue

e não haja lugar

para ocultar o meu clamor!

19 Eis que também agora a minha testemunha está no céu,

e nas alturas o meu testemunho está.

20 Os meus amigos são os que zombam de mim;

os meus olhos se desfazem em lágrimas diante de Deus.

21 Ah! se alguém pudesse contender

com Deus pelo homem,

como o homem pelo seu próximo!

22 Porque decorridos poucos anos,

eu seguirei o caminho por onde não tornarei.

1 Felele pedig Jób, és monda: 2 Efféle dolgokat sokat hallottam. Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan! 3 Vége lesz-é már a szeles beszédeknek, avagy mi ingerel téged, hogy így felelsz? 4 Én is szólhatnék úgy mint ti, csak volna a ti lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejemet; 5 Erősíthetnélek titeket csak a szájammal és ajakim mozgása kevesbítené fájdalmatokat. 6 Ha szólnék is, nem kevesbbednék a keserűségem; ha veszteglek is: micsoda távozik el tőlem? 7 Most pedig már fáraszt engemet. Elpusztítád egész házam népét. 8 Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtől-szembe bizonyít ellenem. 9 Haragja széttépett és üldöz engem. Fogait csikorgatta rám, ellenségemként villogtatja felém tekintetét. 10 Feltátották ellenem szájokat, gyalázatosan arczul csapdostak engem, összecsődültek ellenem. 11 Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet. 12 Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, czéltáblává tűzött ki magának. 13 Körülvettek az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja. 14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hős. 15 Zsák-ruhát varrék az én fekélyes bőrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat. 16 Orczám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka szállt;17 Noha erőszakosság nem tapad kezemhez, és az én imádságom tiszta. 18 Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne legyen hely az én kiáltásom számára! 19 Még most is ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban! 20 Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem, 21 Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az ő felebarátjával való dolgát. 22 Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza. 23 Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír.