1 Porventura não tem o homem guerra

sobre a terra?

E não são os seus dias

como os dias do assalariado?

2 Como o servo

que suspira pela sombra,

e como o assalariado

que espera pela sua paga,

3 Assim me deram por herança meses de vaidade;

e noites de trabalho me prepararam.

4 Deitando-me a dormir,

então digo:

Quando me levantarei?

Mas comprida é a noite,

e farto-me de me revolver na cama até à alva.

5 A minha carne se tem vestido de vermes

e de torrões de pó;

a minha pele está gretada,

e se fez abominável.

6 Os meus dias são mais velozes do que a lançadeira do tecelão,

e acabam-se,

sem esperança.

7 Lembra-te de que a minha vida é

como o vento;

os meus olhos não tornarão a ver o bem.

8 Os olhos dos que agora me veem não me verão mais; os teus olhos estarão

sobre mim,

porém não serei mais.

9 Assim como a nuvem se desfaz e passa,

assim aquele

que desce à sepultura nunca tornará a subir.

10 Nunca mais tornará à sua casa,

nem o seu lugar jamais o conhecerá.

11 Por isso não reprimirei a minha boca;

falarei na angústia do meu espírito;

queixar-me-ei na amargura da minha alma.

12 Sou eu porventura o mar,

ou a baleia,

para que me ponhas uma guarda?

13 Dizendo eu:

Consolar-me-á a minha cama;

meu leito aliviará a minha ânsia;

14 Então me espantas com sonhos,

e com visões me assombras;

15 Assim a minha alma escolheria antes a estrangulação;

e antes a morte do que a vida.

16 A minha vida abomino,

pois não viveria

para sempre;

retira-te de mim;

pois vaidade são os meus dias.

17 Que é o homem,

para que tanto o engrandeças,

e ponhas nele o teu coração,

18 E cada manhã o visites,

e cada momento o proves?

19 Até quando não apartarás de mim,

nem me largarás,

até que engula a minha saliva?

20 Se pequei,

que te farei,

ó Guarda dos homens?

Por que fizeste de mim um alvo para ti,

para que a mim mesmo me seja pesado?

21 E por que não perdoas a minha transgressão,

e não tiras a minha iniquidade?

Porque agora me deitarei no pó,

e de madrugada me buscarás,

e não existirei mais.

1 Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön, és az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai? 2 A mint a szolga kívánja az árnyékot, és a mint a béres reményli az ő bérét: 3 Úgy részesültem én keserves hónapokban, és nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra. 4 Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? de hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig. 5 Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed. 6 Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tünnek el. 7 Emlékezzél meg, hogy az én életem csak egy lehellet, és az én szemem nem lát többé jót. 8 Nem lát engem szem, a mely rám néz; te rám veted szemed, de már nem vagyok! 9 A felhő eltünik és elmegy, így a ki leszáll a sírba, nem jő fel többé. 10 Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és az ő helye nem ismeri őt többé. 11 Én sem tartóztatom hát meg az én számat; szólok az én lelkemnek fájdalmában, és panaszkodom az én szívemnek keserűségében. 12 Tenger vagyok-é én, avagy czethal, hogy őrt állítasz ellenem? 13 Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam: 14 Akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem; 15 Úgy, hogy inkább választja lelkem a megfojtatást, inkább a halált, mint csontjaimat. 16 Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozzál el tőlem, mert nyomorúság az én életem. 17 Micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod reá? 18 Meglátogatod őt minden reggel, és minden szempillantásban próbálod őt. 19 Míglen nem fordítod el tőlem szemedet, nem távozol csak addig is tőlem, a míg nyálamat lenyelem? 20 Vétkeztem! Mit cselekedjem én néked, oh embereknek őrizője? Mért tettél ki czéltáblául magadnak? Mért legyek magamnak is terhére. 21 És mért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el az én bűnömet? Hiszen immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.