1 Agora, porém,

se riem de mim os de menos idade do que eu,

cujos pais eu teria desdenhado de pôr

com os cães do meu rebanho.

2 De que também me serviria a força das mãos daqueles,

cujo vigor se tinha esgotado?

3 De míngua e fome se debilitaram;

e recolhiam-se

para os lugares secos,

tenebrosos,

assolados e desertos.

4 Apanhavam malvas junto aos arbustos,

e o seu mantimento eram as raízes dos zimbros.

5 Do meio dos homens eram expulsos,

e gritavam contra eles,

como contra o ladrão;

6 Para habitarem nos barrancos dos vales,

e nas cavernas da terra

e das rochas.

7 Bramavam entre os arbustos,

e ajuntavam-se debaixo das urtigas.

8 Eram filhos de doidos,

e filhos de gente sem nome,

e da terra foram expulsos.

9 Agora, porém,

sou a sua canção,

e lhes sirvo de provérbio.

10 Abominam-me,

e fogem para longe de mim,

e no meu rosto não se privam de cuspir.

11 Porque Deus desatou a sua corda,

e me oprimiu,

por isso sacudiram de si o freio perante o meu rosto.

12 À direita se levantam os moços;

empurram os meus pés,

e preparam

contra mim os seus caminhos de destruição.

13 Desbaratam-me o caminho;

promovem a minha miséria;

contra eles não há ajudador.

14 Vêm contra mim

como por uma grande brecha,

e revolvem-se

entre a assolação.

15 Sobrevieram-me pavores;

como vento perseguem a minha honra,

e como nuvem passou a minha felicidade.

16 E agora derrama-se em mim a minha alma;

os dias da aflição se apoderaram de mim.

17 De noite se me traspassam os meus ossos,

e os meus nervos não descansam.

18 Pela grandeza do meu mal está desfigurada a minha veste,

que, como a gola da minha túnica,

me cinge.

19 Lançou-me na lama,

e fiquei semelhante ao pó

e à cinza.

20 Clamo a ti, porém,

tu não me respondes;

estou em pé, porém,

para mim não atentas.

21 Tornaste-te cruel

contra mim;

com a força da tua mão resistes violentamente.

22 Levantas-me

sobre o vento,

fazes-me cavalgar sobre ele,

e derretes-me o ser.

23 Porque eu sei que me levarás à morte

e à casa do ajuntamento determinada a todos os viventes.

24 Porém não estenderá a mão

para o túmulo,

ainda que eles clamem na sua destruição.

25 Porventura não chorei

sobre aquele

que estava aflito,

ou não se angustiou a minha alma pelo necessitado?

26 Todavia aguardando eu o bem,

então me veio o mal,

esperando eu a luz,

veio a escuridão.

27 As minhas entranhas fervem

e não estão quietas;

os dias da aflição me surpreendem.

28 Denegrido ando,

porém não do sol;

levantando-me na congregação,

clamo por socorro.

29 Irmão me fiz dos chacais,

e companheiro dos avestruzes.

30 Enegreceu-se a minha pele sobre mim,

e os meus ossos estão queimados do calor.

31 A minha harpa se tornou em luto,

e o meu órgão em voz dos que choram.

1 Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna. 2 Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett! 3 Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot. 4 A kik keserű füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök. 5 Az emberek közül kiűzik őket, úgy hurítják őket, mint a tolvajt. 6 Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban. 7 A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek. 8 Esztelen legények, sőt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból. 9 És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk! 10 Útálnak engem, messze távoznak tőlem, és nem átalanak pökdösni előttem. 11 Sőt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát előttem kivetik. 12 Jobb felől ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak. 13 Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök. 14 Mint valami széles résen, úgy rontanak elő, pusztulás között hömpölyögnek ide. 15 Rettegések fordultak ellenem, mint vihar űzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhő. 16 Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem. 17 Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim. 18 A sok erőlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra. 19 A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz. 20 Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám! 21 Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem. 22 Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban. 23 Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élő gyülekező házába; 24 De a roskadóban levő ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendőben van, ne kiáltson-é segítségért? 25 Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szűkölködő miatt nem volt-é lelkem szomorú? 26 Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve. 27 Az én bensőm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai. 28 Feketülten járok, de nem a nap hősége miatt; felkelek a gyülekezetben és kiáltozom. 29 Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak. 30 Bőröm feketülten hámlik le rólam, és csontom elég a hőség miatt. 31 Hegedűm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.