1 O homem,

nascido da mulher,

é de poucos dias e farto de inquietação.

2 Sai como a flor, e murcha;

foge também como a sombra,

e não permanece.

3 E sobre este tal abres os teus olhos,

e a mim me fazes entrar no juízo contigo.

4 Quem do imundo tirará o puro? Ninguém.

5 Visto que os seus dias estão determinados,

contigo está o número dos seus meses;

e tu lhe puseste limites,

e não passará além deles.

6 Desvia-te dele,

para que tenha repouso, até que,

como o assalariado,

tenha contentamento no seu dia.

7 Porque há esperança

para a árvore que,

se for cortada,

ainda se renovará,

e não cessarão os seus renovos.

8 Se envelhecer na terra a sua raiz,

e o seu tronco morrer no pó,

9 Ao cheiro das águas brotará,

e dará ramos como uma planta.

10 Porém, morto o homem, é consumido;

sim, rendendo o homem o espírito,

então onde está ele?

11 Como as águas se retiram do mar,

e o rio se esgota,

e fica seco,

12 Assim o homem se deita,

e não se levanta;

até que não haja mais céus,

não acordará

nem despertará de seu sono.

13 Quem dera

que me escondesses na sepultura,

e me ocultasses

até que a tua ira se fosse;

e me pusesses um limite,

e te lembrasses de mim!

14 Morrendo o homem,

porventura tornará a viver?

Todos os dias de meu combate esperaria,

até que viesse a minha mudança.

15 Chamar-me-ias,

e eu te responderia,

e terias afeto à obra de tuas mãos.

16 Mas agora contas os meus passos;

porventura não vigias

sobre o meu pecado?

17 A minha transgressão está selada num saco,

e amontoas as minhas iniquidades.

18 E, na verdade,

caindo a montanha,

desfaz-se;

e a rocha se remove do seu lugar.

19 As águas gastam as pedras,

as cheias afogam o pó da terra;

e tu fazes perecer a esperança do homem;

20 Tu para sempre prevaleces contra ele,

e ele passa;

mudas o seu rosto,

e o despedes.

21 Os seus filhos recebem honra,

sem que ele o saiba;

são humilhados,

sem que ele o perceba;

22 Mas a sua carne nele tem dores,

e a sua alma nele lamenta.

1 Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. 2 Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó. 3 Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem? 4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki. 5 Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át. 6 Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek. 7 Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. 8 Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: 9 A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. 10 De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő? 11 Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad: 12 Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból. 13 Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! 14 Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom. 15 Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után. 16 De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet! 17 Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez. 18 Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről; 19 A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé. 20 Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt. 21 Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök. 22 Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.